Egy vadonatúj francia filmet szeretnék mindenki figyelmébe ajánlani, ami alig két hónapja debütált a magyar mozikban, azaz csak néhányban, pedig mély tartalmú, gyönyörűséges alkotás életünk elvarratlan szálairól. Egy vérbeli európai film, amelyben a szereplők esendők, nincsenek minden helyzetre kész válaszaik, ahol nem öntik vödörrel az érzelmeket percenként a nézők nyakába, mégis többet tudunk meg az emberi lélekről, mint tíz hollywoodi produkcióból együttvéve.
A film a mai élet sodrásához képes lassú, nem történik minden pillanatban valami drasztikus, kegyetlen, nem sírnak, zokognak vagy szerencsétlenkednek benne, hogy a néző érdeklődését fenntartsák. Ez a film történet egy szerelemről, vagy annak elmúlásáról, amely időnként visszacseng, vagy felkavarja az embert, még akkor is, ha tudja, hogy jól van az, ha elmúlt, mert úgy kellett lennie.
Adva van egy ötvenes éveiben járó, kiégett, Franciaország szerte ismert színész, aki nem tudja, mit kezdjen az életével. Fél a sikertől, de még jobban a kudarctól, mert úgy érzi, hogy a filmvásznon túl a színpadon már nem állná meg a helyét. Bizonytalanságát környezete is fokozza, és az sem segít neki, hogy felesége egy agilis, kevés idővel rendelkező tévébemondó, akinek nincs egy szusszanásnyi ideje sem már társára, mert a karrierje beszippantotta. Mathieu Párizsból egy álmos, nyugat-franciaországi kisvárosba érkezik, ahol pihenni szeretne, mert azt hiszi, problémáira megoldást talál azáltal, ha elmenekül a jelen elől. Ebben a kisvárosban él egykori szerelme, Alice, akivel tizenöt éve nem találkozott, és úgy váltak el, hogy ő szakított vele.
Természetesen találkoznak, és talán ez az első újratalálkozás a film egyik legemberibb pillanata. Amikor nincs mit mondani, hiszen, ami volt, már rég mögöttük van. Alice férjhez ment, zongoratanárnő, jó házasságban él, bár a múlt őt is megkísérti. Hamar kiderül, hogy Mathieu egy színházi próbafolyamatról lépett le, mert elbizonytalanodott.
A gyógyfürdőben kibontakozó, lassú pillanatok alatt azonnal átérezzük, milyen a mai világ kihívásaival bajlódni, lásd, egy egyszerű, gomb nélküli kávéfőző elindítása, vagy a masszázs előtti és alatti fotózás, amit elvárnak és kérnek a rajongók, elvégre ismert embert látnak környezetükben feltűnni.
Lopva beleshetünk Alice életébe is, akivel nem történnek világrengető dolgok, éli a hétköznapokat, és boldognak érzi magát. A csibészes mosolyú egykori szerelme azonban felébreszti benne az emlékeket, és tudja, hogy lépnie kellene, ha képes lenne rá, miközben tisztában van önmaga és a férfi esendőségével. Alice egy olyan nő, mint bárki, akit ismerünk, akinek szívében mély sebek vannak, és attól válik igazán kedvessé és szerethetővé, hogy nem titkolja vágyait, gondolatait. Mellékszálon megismerhetünk egy idős hölgyet is, aki későn jön rá, hogy a saját neméhez vonzódik, és mégis fel meri vállalni. Olyasféle elfogadásban és szeretetben lehet részünk esküvőjén, amelyet ritkán tapasztalunk a filmvásznon.
A régi szerelmesek nem akarnak visszautat, nem az a céljuk, hogy könnyű kalandban legyen részük, és a film nem él annak a sablonnak a lehetőségével, hogy rádöbbentse őket, a múlt nem múlt el. Vannak fájdalmak, szomorúságok, amelyek beépülnek az emberi lélekbe, de már nem sajognak minden egyes nap…
Jó érzés a filmmel hömpölyögni a mában. Anélkül, hogy elárulnám a végét, csak javasolni tudom, hogy szánjon rá időt a kedves olvasó, mozilátogató, talál benne szívszorító és megmosolyogtató jelenetet is bőven. Hogy miként döntenek életük folyatásáról a szereplők, maradjon titok, talán még nekik is, bár a legszebb szavak és érzések mindig is a szívben maradnak lakat alatt.
