Nehéz film. Bekúszik az ember bőre alá, és sokáig nem tud szabadulni tőle. Minden kockája többet ad, mint egy egyszerű látlelet. Az élet nem túl biztató látleletét.
Florian Zeller filmje nem azért megrázó, mert szeretne megríkatni bennünket. Nincsenek benne nagy gesztusok, érzelmi zsarolás, nem látunk kegyesen adagolt hollywoodi szomorúságot. Adva van azonban egy idős férfi, aki egy lakásban él, beszélget a lányával, , olykor veszekszik vele, gyanakszik az emberekre, és időnként egészen elbűvölő. Közben lassan elveszíti azt az egyetlen dolgot, amelyről valamennyien azt hisszük, hogy elvehetetlen tőlünk: a saját valóságát. Anthony Hopkins alakítása szinte elviselhetetlenül jó. Ő egyetlen pillanatra sem játssza a demenst. Egy embert alakít, aki büszke, szellemes, sértődékeny, szeretetre vágyó és végtelenül makacs. Kétségbeesetten próbál kapaszkodni önmagába, miközben már nem tudja biztosan, kiben bízhat, hogy melyik napot éli, és vajon az az ember, aki belépett az ajtón, valóban ugyanaz-e, akivel néhány perccel korábban beszélt. A film kegyetlen, beszippantja a nézőt és nem engedi, hogy kívülről nézzük őt. Hamar összezavar.
Egy lakás egyszer csak nem ugyanaz a lakás. Egy arc megváltozik. Egy beszélgetésről nem tudjuk, valóban megtörtént-e. Valaki, akit már megismertünk, idegenként jelenik meg, más pedig eltűnik. Tegnap, ma és évekkel ezelőtt egymásra csúszik. A néző eleinte még megpróbálja összerakni a történetet, logikát keres, kapaszkodókat gyárt. Aztán lassan megérti, hogy nincs mit összerakni, mert éppen a rend vész el.
Olivia Colman Anne szerepében legalább olyan fontos ellenpontja Hopkinsnak, mint maga a betegség. Ő az a nő, aki még emlékszik arra az apára, aki az apja volt, miközben napról napra együtt kell élnie azzal az emberrel, akivé válik. Szereti, dühös rá, sajnálja, bűntudata van, menekülne, de maradna is. A film egyik legfájdalmasabb igazsága éppen ez: a demencia nem egyetlen ember betegsége. Beköltözik az egész család életébe. Elveszi a közös múlt biztonságát. Megváltoztatja a szerepeket. A gyerekből gondozó lesz, a szülőből kiszolgáltatott ember. Közben pedig ott marad a rettenetes kérdés: meddig ugyanaz az ember az, akit egész életünkben szerettünk?
Anthony Hopkins ezért az alakításért megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat, de ez jelentéktelen ahhoz a tényhez képest, amit a film utolsó szakaszában művel. A korábban fölényes, csípős nyelvű, indulatos férfiról fokozatosan lehull minden védekezés. Már nincs benne humor, amellyel el lehet ütni a félelmet. Nincs sértett büszkeség, amellyel el lehet kergetni a segítséget. Nincs hová hátrálni. Csak egy öreg ember marad, aki fél. Ez a férfi épp úgy vágyik az édesanyjára, ahogyan egy elveszett kisgyerek vágyik rá.
A film utolsó percei megmutatják, mi maradhat az emberből, amikor már lehull róla minden, amit évtizedeken keresztül felépített. A munka, lakás, tekintély, családi szerepek és az emlékek. Az apa nem egyszerűen film a demenciáról. Film az identitás elvesztéséről. Arról a rettenetes lehetőségről, hogy talán nem a testünk hagy el bennünket először, hanem a saját történetünk. Hiszen még élünk, beszélünk, de azok a láthatatlan szálak, amelyek összekötnek bennünket azzal, akik voltunk, sorra elszakadnak.
Anthony Hopkins ebben a filmben nem azt mutatja meg, milyen egy demens ember, hanem azt a félelmetes lehetőséget, hogy milyen lehet belülről elveszíteni a világot.
A film végén erősebben dobog a szívünk, és talán jobban megértjük, mennyire véges a tudatunk és a test nem is olyan nagyszerű, mint amennyire istenítjük a médiában és a mindennapokban.
Netflix 10/10 pont, nem szinkronos
