A technika ma szinte bármire képes. Egyetlen programmal előhívhatjuk a múltat, új városokat, embereket varázsolhatunk, és ez talán nagy segítséget jelent az élet bizonyos területein, szórakozásnak sem utolsó, de amikor rég elveszett arcokat hívhatunk vissza, kicsit megdöbbenünk.
Ma már a mesterséges intelligencia képes életre kelteni a fényképeket, amelyeken mosolyog a nagymama, aki húsz éve nincs köztünk, de ugyanígy bárki, akit egykor szerettünk. Van ebben valami megható, mert egy ismerős fény felragyog, újra látjuk azokat, akiket elengedtünk, de valahol mélyen nyugtalanító is mindez.
Van abban valami természetellenes és ellentmondásos, hogy halottainkat visszahozzuk a múltból, és újra mozogni látjuk őket a képernyőn. Mintha az emlékezés intim csendjébe belerondítana a technológia zaja. A gyász mindig arról szól, hogy meg kell tanulnunk élni, mosolyogni és boldogulni azok nélkül, akik elmentek. Ha másképpen cselekszünk, elménk összezavarodik.
Sokakban ez a látvány nem megnyugvást okoz, hanem a fájdalmat élesíti újra, hisz szerettünk nem az igazi szeme néz vissza ránk, keze nem simogatja az arcunk, csak az algoritmusok működnek, és mi csak állunk döbbenten, mert nem tudjuk eldönteni, sírjunk-e vagy boldogok legyünk azért, hogy „élni” kezdenek.
A technikai fejlődés csodálatos, de néha túl közel visz ahhoz, amitől az ember mindig is félt: az élet és a halál közötti vékony határhoz. A mesterséges intelligencia életet szimulál, de nem adja vissza a lelket. A melegség, a hang és egy pillantás mögött nincs ott az ember, csak a vágy, hogy itt lehessen. Az emlékek értékét sokszor az adja meg, hogy elhalványulnak, hogy megszelidül a a fájdalom, de ha a technológia újraéleszti őket, akkor nem tudunk továbblépni.
A szeretet bennünk marad, velünk él tovább, de nem egy mesterséges mosolyban, hanem abban, hogy megőrizzük a szeretett személy szavait, szokásait és szívesen idézzük fel a vele töltött emlékeket. Ezeket soha semmilyen technika nem érthet meg, és talán nem is kell, hogy megértse. Az emberiség mindig is szertartásokban, tárgyakban és szavakban őrizte a múltat. A gyertya fénye, a sírra helyezett virágok, a régi levelek illata hozzájárult, hogy el tudjuk fogadni a távozást. A „feltámasztott” arcok megakasztják a csendet, amelyet felépítünk magunkban.
Sokan nem is gondolják, hogy ez a fajta „nosztalgia” nem a gyógyulást segíti, hanem függőséget okoz. Függést a múlttól, a mi lett volna ha-világától, ahol a veszteség sosem múlik el. Minél többet foglalkozunk a mesterséges arcokkal, annál jobban fáj, hogy a valóságban nincsenek már velünk.
Felmerül az a kérdés is, hogy kié voltaképpen az az arc, hang vagy mozdulatsor, amit látunk? Ki dönti el, hogy mit tegyen beleegyezése nélkül? Egy algoritmus számára nem több, mint adat, pixel és minta, de nekünk egy élet, amely nem pótolható. Szeretet és emlék, amely nem hozható vissza ily módon.
A technikai fejlődés áldás, hiszen annyi mindenben segítette az emberiséget, de csak egy bizonyos határig. De, amikor a halál szent terébe lép, akkor már nem tiszteli az élőt. Lehet, hogy mindent tud, de azt biztosan nem, hogy mikor kell megállnia.
Vigyázzunk, hogy lelkünket ne vigye magával a fel nem dolgozott fájdalom, még akkor se, ha ideig-óráig örülünk annak a boldogságnak, amit egy elveszett szerettünk látványa kelt.
