– Igen apa, rendben apa, úgy lesz ahogy akarod, apa! – sorolta gúnyosan Cynthia és igyekezett kibújni Arthur szoros öleléséből, amit csak támogatásnak szánt. – Nem vagyok hülye, mindjárt otthon leszek, és találkozunk.
– Kisasszony, itt a taxi! – szólalt meg halkan Arthur, és tudta, már nem tehet semmit. Ideje változtatni a tervein, mert ha erőszakkal nem boldogul, akkor hízelgéssel vagy pénzzel kell elintéznie, hogy a lány hallgasson.
Cynthia bólintott és elmosolyodott. Ismerte a házigazdához hasonló alakokat. Tudta, hogy semmire sem olyan kényesek, mint a jóhírükre, de ez nem érdekelte, mégse mutathatta meg mit gondol, így maradt a lazaság, ami nehezére esett.
– Ugye, nincs semmi gond? – szólalt meg újra a férfi. – Nem tudom, melyik fiam a ludas abban, hogy kissé több italt fogyasztottak, de megkövetem. Kérem, hogy bocsásson meg nekem és hagyja, hogy kárpótoljam valami csekélységgel!
A lány elmosolyodott, szinte magához tért, de öröme csak azért volt feltűnő, mert nemrég kis híján összerogyott. Szánakozó pillantást vetett az apára, de igyekezett azonnal korrigálni ezt, mert érezte, hogy valamit tervel ellene. Bele kell egyeznie bármibe, nyugtatta magát, csakhogy kijusson ebből a kertből, ebből az egészből, amely fogva tartja. Egyenesen a kórházba akart menni, nem haza, hiába ígérte meg. Majd később elmesél otthon mindent, a legfontosabb, hogy kiderítsék, történt-e erőszak, és ha igen, ki tette vele. A taxis kipattant, mert ismerte Arthur Russellt és félte a környéken. Kinyitotta a kocsi ajtaját és megvárta, amíg a lány elhelyezkedik. Jobb a kastély urával jóban lenni, mert a haragosok mindig pórul járnak, gondolta ijedten.
– Ne fáradjon – felelte a lány sietve. – Rendbe fogok jönni, és szörnyen szégyellem, hogy gondot okoztam. Viszlát.
Arthur érezte, hogy nem őszinte, és sejtette, hogy ez nem jelent jót. Bólintott, és elindult vissza a ház felé, de már tárcsázta a sofőrt, akit jól ismert. Valamit motyogott neki halkan, de határozottan, és a választ meg se várta, mert megszokta, hogy parancsait teljesítik. A taxi sofőrét régóta ismerte, és biztos volt benne, hogy azt teszi, amit mond. Ő pedig arra utasította, hogy ne haza vigye utasát, hanem a város melletti erdőhöz kanyarodjon, és ott álljon meg, pár perc múlva odaér és átveszi tőle. Jack Fenton nem mert neki ellentmondani, mert ha megteszi, minden bizonnyal azonnal börtönbe juttatja és elárverezteti az anyja házát. Azt meg nem akarhatta, hiszen még vele lakott negyvenévesen.
*
Adéle ábrándozva feküdt le, csak a másnap járt a fejében. Julien, a merhetetlenül jóképű fiú, akinek olyan a teste, mint egy görög istené, és az illata is azonnal elbódította, ahogy a közelébe ért. Csak a modora nem volt valami rózsás. Hiába súgta neki egy belső hang, hogy kerülje el a Russell-házat, becsukta a fülét, és azt a bizonyos hangot aludni küldte. Nem mindenki olyan, mint a szülei, mint az anyja, nyugtatta magát, és mosolyogva aludt el keskeny ágyán azt remélve, hátha a fiúval álmodik.
Ezalatt a kastélyban nem csendesedett el a susmus. Eva Russell raportra hívta a fiait.
Mind a három fiú megszeppent, még Julien is, aki bár jól ismerte anyja keménységét, nehezen viselte, hogy gyereknek nézik.
– Halljam, melyikőtök volt az? Ki itatta le azt a lányt? – Ahogy a fiaira pillantott, azok azonnal tisztában voltak azzal, hogy addig nem menekülhetnek, amíg nem vallanak.
– Julien? Miattad jött ide? A főtanácsos lánya kellett neked okvetlenül, amikor annyi könnyű nőcske van a városban, mint égen a csillag? – hördült fel.
– Anya, kérlek, mellőzd ezt a hangot! Nem a szolgáló vagyok, és közlöm veled, hogy nekem semmi közöm nincs ahhoz a lányhoz.
Az asszony nem hitt neki, de azért Patrick-re pillantott.
– Akkor csak te lehettél.
A fiú ajka gúnyosan lefittyedt. A fivéreire nézett, majd az anyja szemébe és megrázta a fejét.
– Nem! Tévedsz mindentudó anyám. Én biztosan nem hívtam ide. Nem is ismerem.
– Most ki fog derülni, hogy senki nem hívta, nem itatta le, és merem remélni, hogy nem tett vele semmit? – kiáltott elvörösödve az anya.
– Pontosan! – Julien unta már a családot, a képmutatást és a hazugságot, amelyben felnőtt. Ideges volt, de csak attól, ahogy anyja eljátssza a becsületes nyomozót.
– Akkor nem lehetett más, csak Bert, nem igaz? – vigyorodott el, de maga sem hitte, amit mond.
Mindhárman a legkisebb fiúra meredtek, és várták, hogy tiltakozzon, de annak esze ágában sem volt. Vöröses hajába túrt, és a legnagyobb meglepetésükre bólintott.
– Én voltam – közölte. – De csak azt akartam, hogy Julien közelébe kerüljön, annyira meg volt veszve érte.
Julien elnevette magát.
– Az öcsém felcsapott kerítőnek! – mondta. – Esetleg engem nem akartál beavatni a tervedbe?
– De… Csak másképpen alakultak a dolgok. – A fiú lehajtotta a fejét, és érezhetően zavarba jött.
Folytatjuk…
