A repülőgép lassú emelkedés után egy elegáns kanyarral a tenger felett visszafordult délkelet felé. Mire elérte az utazómagasságot, a települések és a barna-zöld kockákba rendeződött termőföldek összezsugorodtak.
Luca magára terítette az átmeneti kabátját, minden porcikája átfagyott a szeles, esős időben, és a repülő által fújt hideg levegő csak rontott a helyzeten. Újra kinézett az ablakon, már Rotterdam felett repültek, hamarosan megérkezik Nápolyba, de fogalma sem volt, mit kezd magával ezek után.
Három napot töltött a holland fővárosban, hetvenkét órán át szakadatlanul Selmát kereste, de nem járt sikerrel. Megismerte az édesanyját, a főnökét és a legjobb barátnőjét. Az utóbbi nagyon segítőkésznek bizonyult, míg a főnöke nem értette a történteket, az édesanyja pedig konstatálta, hogy vélhetően megjött a lánya esze, és hamarosan hazatér.
Noha mindhárman határozottan állították, Luca nem akarta nekik elhinni, hogy Selma egyiküket sem kereste meg. Már öt nap telt el azóta, hogy az újságíró elrohant Carmelita lakásából, Lucát meg majd szétvetette az aggodalom és a lelkifurdalás.
Mi a francért nem beszéltem vele korábban?
– Kér egy kávét, uram?
A makulátlan sminkben vigyorgó, vörös utaskísérő a volt feleségére emlékeztette, a kávét ugyan elfogadta, de nem mosolygott vissza rá. Meg sem köszönte.
Mandy tajtékzott a dühtől, mivel Luca elutazása keresztülhúzta a szándékát. Ugónak kétszer is ki kellett tessékelnie a birtokról. A férfi szívből örült, hogy Mandy ezúttal nem kapta meg, amit akart. Két éve próbált tőle elválni, de a nő folyton akadályokat gördített az ügymenet útjába. Lehet, hogy a bosszú kicsinyes, de édes.
Luca hátrahajtotta a fejét, mélyet lélegzett, és minden erejével próbálta kiüríteni a fejét, mert a napok óta cikázó gondolatai az őrület határára sodorták. Nyomozott, gondolkodott, telefonált és rohangált a lehetséges helyszínek között, ahol megtalálhatja Selmát.
Kávén és hideg szendvicseken élt, kivéve azt az egy meleg vacsorát, amit Selma barátnője, Uma főzött neki, aki valószínűleg nem a szakácsművészetéről lehetett híres. De Luca szívből hálás volt neki a segítségért és a túlfőzött, savanyú, fűszertelen paradicsomszószban úszkáló tésztáért is.
Uma azzal vigasztalta a férfit, hogy Selma mindig így viselkedik, ha szomorú vagy kétségbeesett, szeret eltűnni. Idő kell neki, míg összeszedi magát, de utána biztosan jelentkezni fog.
Luca semmit sem akart kevésbé, mint hogy Selma egyedül szenvedjen, meg akarta adni neki azt a magyarázatot, amit már rég megérdemelt volna.
Tessék!
Megint a gondolatok végtelen erdejében kóborgott elveszve, egyszerűen nem tudta leállítani az agyát. A kávé felemelte a pulzusát, ez növelte a feszültségét, és lábrázással ülte végig a hátralévő utat. Idegei már polkát jártak, mire a repülő megkezdte az ereszkedést Nápoly repterén.
*
Ugo és Flora nem várták az ajtóban, vagyis mindketten a dolgukat végezték valahol, és Luca ennek kifejezetten örült. Túlságosan nyúzottnak és ingerültnek érezte magát ahhoz, hogy beszámoljon az amszterdami út eredménytelenségéről.
A házban teljes csend fogadta, mintha az idő is megállt volna, mióta elutazott, ráadásul Selma illatát érezte, noha tudta, hogy csak az elméje játszik vele, hiszen Amszterdamban is minden sarkon őt vélte látni. Ettől még magányosabbnak érezte magát, kiadós fürdésre és egy kisebb csodára vágyott, hogy végre kialudhassa magát.
Berobogott a szobájába, majd döbbenten megtorpant, és a kilincsbe kapaszkodva tartotta meg magát. Selma a szoba közepén állt, kezében egy fényképpel, amin Sergio és Luca vigyorog a kamerába tele élettel és örömmel. A férfi szeme a fotó és Selma közt cikázott, képtelen volt felfogni, hogy akit három napja keres Európa másik végén, a szobájában áll. Végül megköszörülte a torkát, hogy meg tudjon szólalni:
– Ez az utolsó közös képünk – kezdte. – És már nagyon bánom, hogy annyira kevés fénykép készült rólunk. Akkor még nem tudhattam…
Selma még egyszer ránézett a képre, majd vissza a férfira, és fátyolos hangon visszakérdezett.
– Ezt, hogy érted?
– Hát, sosem lehet tudni, mikor válik fontos emlékké egy-egy közös fotó. Ez az öcsémmel két nappal a halála előtt készült. Manapság mindenki a kezében a mobillal kattogtat, a kávét és az út melletti fűszálat is lefényképezik, majd értéktelen adatként tárolódnak a felhőben, amit soha senki sem néz meg. Nekünk meg alig van közös fényképünk Sergióval.
A nő szeme csillogni kezdett az összegyűlt könnyektől.
– Sajnálom, hogy meghalt a testvéred.
– Sajnálom, hogy nem voltam őszinte hozzád, és nem meséltem el mindent magamról.
Selma felpillantott Luca arcára.
– Most megteheted.
Folytatjuk…
Fotó: a szerző sajátja
