Egyre gyakrabban halljuk pedagógusoktól, pszichológusoktól, sőt maguktól a gyerekektől is, hogy a szülők közül sokan nem vállalják fel a nevelés felelőőségét. Mintha ez a feladat ma másé lenne: tegye ezt az iskola, az óvoda, az internet, vagy a társadalom egésze! De mi állhat ennek a hátterében?
Elsőként és nem elhanyagolható tényezőként meg kell említenünk a felgyorsult világot, amelyben egyre bizonytalanabbá válik a szülői szerepkör. A modern társadalomban a szülők elveszítik a kapaszkodókat, nincs meg a család összetartó ereje, eltűnnek a hagyományok, és a szokásrendszerek is kiveszőben vannak. A régi nevelési minták nem működnek, és az új, demokratikusabb szemlélet (nem a liberálisabb, az mást jelent) gyakran félrecsúszik. A határok hiánya nem szabadságot, hanem szabadosságot eredményez, így sok szülő inkább jófejkedik, mintsem következetes nevelést alkalmaz.
A reklámok, a közösségi média és a digitális világ is rendre azt üzeni, hogy elég, ha a gyerek mindent megkap. A szeretet jele egy tárgy, pénz, élmény lesz, és nem egy határozott iránymutatás. Sokan azt érzik, hogy ha anyagilag biztonságot nyújtanak, akkor teljesítették a feladatukat.
Valljuk be, a nevelés konfliktusokkal jár: nemet kell mondani, fel kell vállalni a vitákat, ki kell tartani a szabályok mellett, de a mai szülők túlterheltek, fáradtak, ezért inkább elkerülik ezeket. A nyugalmukat nem szívesen áldozzák fel, így a gyerek megtehet bármit, csak hagyja őket békén.
Nem kevesen vannak azok sem, akik megszenvedték saját gyerekkoruk szigorát, ezért úgy döntenek, ők mások lesznek. Ezzel nem is lenne gond, ha nem esnének át a ló túlsó oldalára. Teljes szabadságot adnak a gyereknek, és azt remélik, hogy ezáltal jó szülőknek tűnnek. A munkahelyi nyomás, a bizonytalan megélhetés, a kétkereső családmodell mind azt eredményezi, hogy későn érnek haza, nem marad erejük a vitára, következetességre, könnyebb engedni, hogy a gyerek a tablet vagy a telefon társaságában legyen hosszan és csendben.
Majd az iskola megtanítja, mondják sokan, csakhogy az iskolának az oktatás a feladata, a nevelést, az alapmintákat a családnak kellene nyújtania. Az intézmények nem tudják átvállalni a szülői felelősséget még akkor sem, ha ezt elvárnák tőlük.
Mindez azzal jár, hogy a gyerekek elbizonytalanodnak, hiszen a határok nem szabják meg a viselkedésüket, és ezáltal képtelenek megérteni, meddig mehetnek el. Az óvodák és iskolák túlterheltek, mert egyre többször kell már pótszülőként funkcionálnia egy pedagógusnak. A társadalomban mind inkább nő a felelősség áthárítása. Az iskola a családokra, azok viszont az intézményekre mutogatnak.
Ideje lenne már újraértelmezni a szülőséget, hiszen nemcsak ellátást jelent, hanem iránymutatást és szeretettel teli odafigyelést is. Meg kellene érteni, hogy a gyerek biztonsága abból fakad, hogy tudja, mihez igazodhat. A szülőség nem adott dolog, de tanulható. Egyre inkább fontos lenne társadalmilag eljutni arra a szintre, ahol megnövekednek a tanácsadások, léteznek közösségi fórumok, és mind nagyobb szükség mutatkozik arra, hogy ezt az újraírt szülőséget oktatni kell, hogy ne érezzék magukat egyedül feladataikban.
A nevelés nem áthárítható, ez a szülők dolga, bár érthető, hogy a társadalmi változások, amelyek bekövetkeztek az utóbbi 20-30 évben gyökeresen megváltoztatták a hozzáállást. Vadonatúj élethelyzetek, eszközök jelentek meg, amelyekkel régebben nem kellett szembesülniük a családoknak. Így most sok sebbel küzdhetnek, amelyek gyógyítása a régi gyógymódokon már nem lehetséges. Sajnálatos módon azonban egyre több problémát generál ez a világ, világos válaszokat és segítséget azonban nem kap sem a szülői társadalom, sem pedig a pedagógusoké, hiszen nem veszi figyelembe, hogy ezek a gyerekek már nem ugyanazok. Más idegrendszeri fejlettséggel rendelkeznek, kevesebb lehetőségük és módjuk van kijátszani, kiszaladgálni a feszültséget térben és időben. Így csak felgyülemlik bennük, és ez nem segít senkinek abban, hogy türelemmel legyen mások iránt.
A lassulás, a megállás pillanatnyilag lehetetlennek tűnik, a Föld nem kezd visszafelé forogni, nekünk kell alkalmazkodni ahhoz, amit mi magunk teremtettünk meg. Ha egy szörny, akkor szörny, ha békesség, akkor az…Csak nem szabad elmennünk mellette gondolván, hogy majd kialakul valahogyan.
Kép forrása: Pinterest
