A legtöbben a féltékenységet harmadik személyhez kötik: egy feltételezett szeretőhöz, egy régi szerelemhez vagy bárkihez, aki veszélyt jelenthet a kapcsolatra. Pedig létezik egy sokkal alattomosabb, nehezebben felimerhető formája is: amikor a házastársak féltékenyek egymásra. Nem külső szereplő, hanem a másik sikere vált ki belőlük szorongást, agressziót, és nem utolsósorban kisebbrendűségi érzést. A jelenség meglepően gyakori, csak nem szeretünk róla beszélni, mert nem illik, ugyanis a szerelemben nincs helye a versengésnek, nem illene bele. És mégis jelen lehet.
Egy jól működő párkapcsolatban a felek egymás segítői, szövetségesei. Ám a modern világban, ahol az önmegvalósítás kulcsfontosságú, a társadalmi elismerés és a karrier kiemelt értékké vált, ott az összehasonlítás alap lesz. Ha az egyik fél sikeresebb, szebb, népszerűbb, akkor a másikban könnyen elindulhat a féltékenység, mert neki nem sikerülnek a dolgai, és nem érti, miért, hiszen érdemes lenne rá.
A pszichológusok szerint ez nem feltétlenül gonoszság vagy rosszindulat. Inkább bizonytalanság, amelyet az önértékelés hiánya idéz elő. Ha valaki gyerekkorától kezdve versengésben él, az felnőttként sem tud máshogyan meglenni. Ha mindig is bizonyítania kellett, hogy érdemes a szeretetre, ha nem volt egyértelmű, hogy okos vagy ügyes, akkor ezt folytatni fogja a párkapcsolataiban is. Sokszor nem tudatosan.
A házasságokban az efféle féltékenység nem látványos, hanem apró mondatokban, az elismerés hiányában mutatkozik meg. Amikor az egyik fél nem dicsér, nem díjazza a másik előléptetését, vagy amikor félvállról veszi párja sikereit, és még el is bagatellizálja. E mögött persze egy jó adag félelem is lakozhat, különösen, ha hasonló munkakörben dolgoznak. Abban az esetben is jelen lehet, ha a hagyományos szerepek felborulnak, és a nő többet keres vagy több társadalmi elismerést kap. Sok férfi számára okoz hatalmas problémát, ha nem ő a családfenntartó, hiszen arra nevelték. Úgy hiszi, kasztrálják, és ez feszültséget gerjeszt. A nő se érzi jól magát ilyen helyzetben, mert látja, hogy a másik szenved, és ez frusztrálja.
A versengés nem mindig hangos, néha csak távolra sodorja egymástól a feleket. Az intimitás folyamatosan gyengül, és a másik már nem társ, hanem olyan személy, aki megmutatja a hiányosságainkat. A közös örömök helyett egyre több lesz az ironikus megjegyzés, a passzív-agresszív viselkedés, és lassan eljutnak arra a pontra, amikor egyik fél se meri kimutatni az érzelmeit. Vajon ki lehet-e ebből lépni?
Az őszinte és mély kommunikáció segíthet, és mindenképpen elkerülhetetlen. Ki kell mondani a félelmeket, még akkor is, ha nem vetnek jó fényt a másikra. A párkapcsolatban a sikert fontos ilyen esetben újradefiniálni, különben a MI-ből hamar ÉN lesz.
A házasság egyik legmélyebb próbája ez, mert nemcsak arra van szükség, hogy együtt viseljék a felek a nehézségeket, hanem a másik boldogságának elfogadása is legalább ennyire szükséges. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: tudunk-e örülni annak, ha a másik ragyog, mi pedig háttérbe szorulunk. Ha nem, akkor ez a belső éretlenség jele is lehet. Ezen fokozatosan kell dolgoznunk, mert nincs annál nagyobb nyereség, mintha megértjük, hogy a szerelem, a házasság erős szövetség, és a győzelem csak együtt lehet teljes. Ha nem így van, akkor sajnos a gondok és a szorongások felerősödnek. Mindenképpen érdemes elhinni és elfogadni, hogy az, akivel összekötöttük az életünket, csak akkor lehet maradéktalanul boldog, ha mi támogatjuk, és az örömben sem hagyjuk cserben. Ettől leszünk valóban jó partnerek, jó társak, akik megértik a közös boldogság mibenlétét.
