Az asztalnál csend volt. Csak a kanalak koccantak a tányérokhoz, de nem másért, csak mert nem lehetett elkerülni a mozdulatot. A leves gőzének halk sóhaja mellett Hédié belesimult a tompaságba. Meg se kellett szólalnia ahhoz, hogy tudja, anyja megint neheztel rá. Mindig ez történt, amikor együtt voltak hármasban. Apját nem várták meg az ebéddel, későn ért haza, de a nők szent hármasa szinte minden nap együtt evett.
Már pontosan tudta, hogy Judit meg fog szólalni pár másodpercen belül. Dicséretéhez órát lehetett volna igazítani.
– Finom lett! – mondta épp olyan hangsúllyal, mint minden egyes nap. Mosolygott és lopva húgára pillantott. Az anyjuk visszamosolygott rá, és ebben benne volt minden olyan érzés, amit Hédi nem ismert.
– Örülök, hogy ízlik, kicsim! – válaszolta, közben szájában megolvadtak a szavak. Mennyire szereti, gondolta a kisebbik egyre dühösebben, és elfordította a fejét. Lopva kibámult az előszobába, ahol az ajtó keskeny résén át figyelte táskáját, amit csak úgy lehajított. Nem sokkal előbb még el akarta újságolni, hogy felvették a színművészetire.
A semmitmondó párbeszéd után majdnem kinyílt a szája, majdnem kimondta, hogy színésznő lesz, de aztán eszébe jutott, hogy biztos balhé lenne belőle, és arra nem vágyott.
– Hédi, eszel még? – szólt rá erélyesen az anyja, akinek nyúlós mondatai rég eltűntek, amikor róla volt szó. Megrázta a fejét, mert nem mert hízni, nehogy amiatt vonják vissza a döntést: ő most színésznő lehet, szép és tehetséges művész, aki egyszer majd világhírnévre tesz szert. Lesütötte szemét, és egy pillanatra elidőzött a gondolatnál.
– Sejtettem! Mert neked semmi nem elég jó. Még a levesem sem.
– Nem ezt mondtam – sietett gyorsan javítani a megfogalmazáson, de késő volt. Mindig késő. Anyja nem szerette őt, mondhatott bármit, kár volt igyekeznie.
– Ugyan, ne magyarázkodj! Te nem ismered a hálát, te mindig többet akarsz, mint, ami járna…
Az asszony elfintorodott. Két lány, csaknem három év különbséggel, de egy világ is kevés ahhoz, ami elválasztotta őket. A nagyobbik mindig mosolyogott, bújt és hiába volt felnőtt, megölelte őt. De Hédi sosem. Mintha írtózott volna az érintésétől. A levegő sűrű lett, és megtelt a szeretetlenség fojtó szagával.
– Egyszerűen nem bírok enni… – morogta halkan.
Válasz nem érkezett, mintha a konyhában lévő összes tárgy anyja mellé állt volna. Még a bólogató kanalak, a szánalmas kések és a felesleges lábasok is, amik a tűzhely szélén sorakoztak, mert nem fértek el a konyhaszekrényben. A hűtőn lévő gyerekkori közös fotó éppolyan ridegen pislogott rá, ahogy a konyhában minden.
Felállt, és a tányérok után nyúlt. Inkább elmosogat, minthogy tovább üljön ebben a cúgos konyhában, gondolta, de anyja azonnal rászólt:
– Hagyd! A végén még eltörsz valamit. Sosem voltál ügyes a házimunkában.
Hédi szíve egy pillanatra összerándult, ami érthetetlen reakciónak tűnt, hiszen máskor se hallott mást. Nem is fájt neki, inkább a fal fagyott meg benne, amit éveken át épített. Semmiféle hirtelen tragédia nem érte, hallott már elég megjegyzést magáról, a karakteres orráról, az apró termetéről és a rövid nyakáról. Ezeket említette neki az anyja első alkalommal, amikor bejelentette, hogy színész akar lenni.
– Még szép sem vagy! – tette hozzá őszinte csodálkozással.
Tényleg nem értette, hogy juthatott kisebbik lánya eszébe, hogy lesz valaki, akit érdekelni fog a játéka. Nem, nem a játéka, ő maga, hiszen semmitmondó volt és üres. Olyan döbbenetesen semmilyen, hogy legszívesebben letagadta volna, hogy az övé. Fel nem tudta fogni, hogy hogyan szült egy ilyet. Valószínűleg anyósára hasonlít, vagy ki tudja, kire, az biztos, hogy az ő családjában mindenki barna, életrevaló és ravasz. Ez a semmilyenszőke lány azonban sápadtan mosolygott a világra, és nem volt benne semmi, ami arra hatalmazta volna fel, hogy éljen. Bánta, hogy nem hallgatott az orvosra, aki finoman azt sugallta neki, hogy akár bent is hagyhatná a kórházban, ha nem kell neki, mert lenne rá jelölt az biztos. Csenevész, kicsit nagy a feje, de szőke és tejfehér, így biztosan kapva kapna rajta egy kisvárosi család, ami évek ót küzd a gyermekvállalással. A férje azonban nem engedte. Bár ideges volt, hogy nem fia született, megszabadulni egy pillanatig se akart tőle. Félig-meddig szerette, ami valamivel több volt, mint a felesége ridegsége.
Hédi mégis beletette a mosogatóba a tányérokat, vizet eresztett rájuk, majd nézte a zsíros, piros karikákat, amelyek ellepték. Már nem akarta elmondani a felvételit. Csendben akart lenni, és hallani sem bírta, ahogy a nővére nyafogós hangon kérlelni kezdi anyját, hogy süssön neki almáspitét. Elnyújtott vonítással ölelte át a nyakát, és sorolta, hogy nála jobbat senki nem tud sütni, mire az asszony elmosolyodott, és beadta a derekát.
Rájuk pillantott hosszan és idegenül. Tudta, hogy nincs helye köztük. Egy anyát látott, akinek csak egy lánya van. Egy, akit szeret, nem tudni miért, és egy, akit nem, de arra ugyanúgy nem volt magyarázat.
Kép forrása: Pinterest
