Dávid úgy döntött, nincs más lehetősége, mint az igazság. Be kell mennie a rendőrségre, így is lesz mit megmagyaráznia, de legalább elmondja a valóságot. Azt azonban még szívesen megkérdezte volna a szomszédtól, miért hazudott. Nem is ismerte, talán ha kétszer köszöntek egymásnak. Átnézett rajta azzal a fiatal felsőbbrendűséggel, amellyel sokan teszik, akik úgy gondolják, értük nem jön el az öregedés. Nem jöhet, mert halhatatlanok.
A kórház és vele együtt ez az állapot annyira nyomasztotta, hogy úgy döntött, gyalog indul haza, lezuhanyozik és feladja magát. Feladja, pedig nem tett semmit. Üres tekintettel bandukolt a keskeny járdán, kerülgette a kutyapiszkot, és az járt a fejében, mennyire szerencsés is egyben, mert Eliza szereti, és ő kapott egy másik lehetőséget az életben. A lány azonban kis híján meghalt, és ezt nem akarta megbocsátani a feleségének. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a zsebébe nyúlt, és felhívta. Sejtette, hogy a nő nem veszi fel, bolond lett volna. Ezért úgy látta jónak, ha üzenetet küld neki. Meg kell beszélniük a történteket, még akkor is, ha az életére tört. Ismerte. Bolond, és sose akarta volna megölni, csak eljátszott a gondolattal, aminek a levét Eliza itta meg. Vagy eleve nem is ő volt a célpont? Ezt nem lehetett másképpen kideríteni, csak úgy, ha beszélnek. Hogy a rendőrök figyelhetik a lakását, fel se merült benne, hiszen van azoknak különb dolguk is, minthogy rá várjanak.
Ahogy kinyitotta a földszinti ajtót, a biztonság kedvéért körbepillantott, de az enyhén pókhálós, dohos előtér a szürkeségben üres volt. Nagy levegőt vette és felfutott a lépcsőn. Érezte, hogy nincs jó formában, mert azonnal leizzadt. A folyosón tekintete a szomszéd ajtajára tévedt. Valami azt súgta neki, hogy ne tegye, a keze azonban nem engedelmeskedett és megnyomta a csengőt.
– Maga? – kiáltotta ijedten a száraz vénasszony, és már tolta is volna vissza az ajtót, de Dávid nem hagyta.
– Nem akarom bántani, értse meg! Ne féljen! Csak annyit mondjon meg nekem, hogy miért mondta, hogy én lőttem, hiszen nem is látta!
– Menjen innen, mert sikítok! – rikácsolta a nő és összehúzta magán bolyhos ujjú kardigánját.
– Tegye! Nem bánom, de akkor bejön velem a rendőrségre és megmondja az igazat! Világos? – igyekezett nem fenyegető hangot használni, de nem volt benne biztos, hogy sikerült. Látta, hogy a szomszéd nő arcából kifut a vér, és szeme megtelik könnyel.
– Az igazat mondtam – suttogta, de szavaiban már nem volt erő.
– Ne hazudjon! Nem láthatott semmit, mégis megvádolt! Nem érti, hogy mennyit árt nekem ezzel? – Dávid látta rajta, hogy egész lénye a szeme láttára zsugorodik össze. Már majdnem megsajnálta, de eszébe jutott, hogy miatta van bajban.
– Jól van, bevallom, csak hagyjon békén! Öreg vagyok már, nyolcvan múltam, és jól jött a pénz. Senki nem törődik velem, maga még köszönni se tud! És az a szép fiatal nő azt mondta, ha a rendőröknek azt vallom, hogy láttam magát, ad százezer forintot.
– És adott?
– Igen! Képzelje, csak úgy elővett a tárcájából ennyi pénzt! Nekem meg kellett, a gyógyszereim, tudja…
– Ennyiért kockáztatta az életem? Nem hiszem el!
– Maga sosem volt kedves velem. Egy pökhendi ficsúr…
– És ezért rohadjak meg egy cellában?
Az asszony nem válaszolt. Talán abban a pillanatban értette meg, hogy rosszul döntött.
– A pénzt most vissza kell adnom? Nem költöttem el, de…
– Ne haragudjon, de ezzel nem tudok mit kezdeni…Sajnálom, hogy nincs pénze a gyógyszereire, de segítek, csak jöjjön el velem a nyomozókhoz, és mondja meg végre az igazat. Kérem!
– És a pénz?
– Azzal nem tudom, mi lesz, de ígérem, hogy nem hagyom magára a bajban. Vannak gyerekei? – Vannak, de rég nem láttam őket… – És már sírt is. Dávid arra gondolt, ki tudja, milyen élete lehetett, vagy miért távolodtak el tőle a gyerekei, de egyben biztos volt, hogy nem hagyja, hogy valaki rákenjen egy gyilkosságot. Eliza él, és ez nem biztos, hogy azért történt, mert Vivien rosszul célzott. Talán a Gondviselés akarta neki jelezni, hogy egymásnak vannak rendelve. Ettől a gondolattól kicsit elszégyellte magát, mert sosem hitt a Sorsban van az eleve elrendeltetett küldetésekben, ám a legnagyobb baj közepette nem tudott jobb magyarázatot találni. –
– Jól van, nyugodjon meg! Átöltözöm és jövök magáért, jó? Aztán bemegyünk a kapitányságra, és maga tisztáz engem. Utána hazahozom és minden gyógyszerét kiváltom, csak kérem, hogy az igazat mondja.
– Azt, hogy nem láttam semmit?
– Azt.
– Akkor a nyomozók bolondnak fognak gondolni…És még pénzt is fogadtam el…
– Ne féljen, meg fogják érteni. Ez nem a világ bűne, majd meggyónja, csak tegye jóvá!
– Maga szerint Isten megbocsát?
Dávid a szemát forgatta, de bólintott.
– Nem vagyok vallásos, de azt én is tudom, hogy Isten mindenkinek megbocsát. A maga bűne nem nagy. Nem fog pokolra kerülni miatta.
A nő nagyot sóhajtott. Elengedte szorosan markolt kardigánját, és riadtan pislogott Dávidra.
– És maga? Maga nem fog bántani utána?
– Jaj, ne! Hogy képzeli? Nem vagyok vadállat. És megígérem, hogy köszönni is rendesen fogok.
– Az nagyon fontos! – bólintott az idős hölgy. – Akkor várom fél órán belül, addig rendbe szedem magam.
– Jól van! De el ne tűnjön!
– Ugyan már fiacskám, hová is mehetnék? – azzal elmosolyodott, és lassan becsukta maga előtt az ajtót.
Ez jobban ment, mint gondoltam, morogta a férfi, és szinte sajnálatot érzett. Micsoda pokoli élet az, amelyben öregként nem törődnek az emberrel, morfondírozott tovább, majd kinyitotta az ajtót, és dermedten meredt a szőnyegre, amely még vérfoltos volt. Megborzongott, majd óvatosan kikerülve a fürdő felé vette az irányt. Ledobálta magáról a pólóját, és csak arra tudott gondolni, hogy vajon hisznek-e neki és a vénlánynak a rend őrei?
Folytatjuk…
Fotó: Moe Magners: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/szemely-no-boldog-mosolygas-5336161/
