A költők évszázadok óta próbálják megfogalmazni, hogy mennyire különös érzés, amikor a test és a lélek egyszerre gyullad lángra. A világirodalom tele van olyan szerzőkkel, akik nemcsak a szerelmet, hanem a testiséget is ünnepelték. Sokszor játékosan, máskor provokatívan. Az igazi nagyok nem tartották a vágyat gyengeségnek, vagy a szerelem halálának, mint kortársaik közül sokan.
Faludy György különösen érdekes alakja a magyar irodalomnak, mert verseiben egyszerre van jelen a szenvedély, az érzékiség és a cinizmus is.
„Szerettem nőket, fiúkat, bort és nyarat…” írja. Emiatt sokáig zavarba ejtette a közvéleményt, mert nem próbálta meg elrejteni vágyait. Nyíltan beszélt arról, hogy vonzódik a férfiakhoz és a nőkhöz, amely különösen merésznek számított a múlt századi magyar kultúrában. Viilontól is sokat fordított, aki szintén nem vetette meg a testi örömöket, és prostituáltaknál talált vígaszáról is sokat írt.
Pierre de Ronsard, reneszánsz költő is sokkal érzékibb volt, mint hinnénk.
„Szedjük le gyorsan a rózsát, mielőtt elhervad…” Ugye, nem kell mondanunk, hogy ennél nyíltabb felszólítás a szexre alig van. Tudta, hogy a test múlandó, ahogy a fiatalság is, ezért nem véletlenül biztatott mindenkit arra, hogy éljen és szeretkezzen, amíg csak bír.
D.H. Lawrence egész életében harcolt a prüdéria ellen, mert úgy vélte, a modern ember elszakadt saját testétől. Szerinte a szexualitás természetes energia, amelyet nem szabad elnyomni.
Baudelaire különösen szerette az erotikát a romlottsággal társítani, de verseibe csempészett egy csipet szépséggel fűszerezett halálvágyat is.
„Édesebb vagy bornál és ópiumnál…” – kell ennél nyíltabb önkifejezés?
A költők gyakran akkor írják meg legszebb soraikat, amikor nem akarnak erkölcsről prédikálni. Csak azt akarják megmutatni, hogy az ember esendő, vágyakozó és gyönyörre éhes. Az erotikus költészet nevével ellentétben nem mindig a szexről szól. Sokszor az öregedésről, a halálfélelemről, arról, hogy a test és vele együtt az érintés is elmúlik egyszer. Talán ezért annyira megrendítőek.
Végezetül a magyar irodalom pár gyöngyszemét se hagyhatjuk ki:
„Kicsi dió, nagy a bele…” – mondja a népdal.
„Hej, Jancsika, Jancsika, mért nem nőttél nagyobbra?” – kérdi egy másik, amelyben nincs szó egy kisfiúról.
„Csipkefa bimbója, kihajlott az útra,
arra jött Jánoska, szakajt egyet róla…”
És a vágy nyelve neves költőink műveiben:
„Lilla száján méz terem,
csókja édes szerelem. (Csokonai Vitéz Mihály)
„Reszket a bokor, mert
madárka szállott rája…” (Petőfi Sándor)
„Tested puha árnyékában
elalszik a világ.” (Weöres Sándor)
„Minden porcikád ismerem
már,
mint vándor az esti utat.” (Szabó Lőrinc)
Ezek az alkotások azért is fontosak, mert arra emlékeztetnek bennünket, hogy a vágy nem alantas dolog, nem romlottság, de nem is új jelenség. Az emberiség egyik legősibb tapasztalata még akkor is, ha sokan mást mondtak vagy más akartak elhitetni velünk évszázadokon át.
Fotó: wal_ 172619: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/nyitott-konyv-kozeli-kepe-napfenyben-36324703/
