Valahol Bácskában, a régi Jugoszláviában a 70-es évek közepén
A lovak patája hangosan csattogott az aszfalton. Még a harangzúgást is elnyomta. Minka az udvaron rajzolgatott a porban. Unatkozott. Öccse aludt, de nem is várta, hogy felébredjen, mert mindig koloncként lógott a nyakán. Inkább egyedül kapirgált, minthogy rá vigyázzon. Jólesett egyedül lennie. A lovak nyerítése azonban kizökkentette nyugalmából. A nagykapuhoz futott és látta, amint elhalad előttük a halottaskocsi. Gyönyörű hintónak tűnt. Fekete függönye eltakarta a koporsót.
A lovak nem illettek a méltóságteljes kocsihoz. Az egyik barna volt és kehesnek látszott, a másik meg vénséges vénnek. Már ritkán használták a hintót a faluban, ezért tudni lehetett, hogy magas rangú halottat szállít.
A harang egyre erőteljesebben zúgott. Minka fülére tette a kezét, hogy kicsit csitítsa a hang erejét. De az váratlanul elhalkult. Éppolyan gyorsan, mint ahogy felerősödött. Andris bácsi biztosan megelégelte a harangkötél rángatását. Ismerte az öreg harangozót, néha szóba állt vele, amikor nem volt részeg. Olyankor mesélt neki a nagybátyjáról, aki még Minka születése előtt meghalt. Anyját nem merte faggatni.
Még álldogált egy ideig a kapuban, nézte a szemben lévő zadrugát, a TSZ-t, ahová apja dolgozni járt. Ott mindig nagy élet volt. Traktorok jöttek-mentek. Tankoltak, majd folytatták a munkát. A hatalmas fakapu mindig nyitva állt, és mindenki láthatta, hogy ki az, aki éppen megáll egy sörre, és azt is, ki végzett az aznapi feladattal.
A zadruga vezetője, Kázmér az udvar közepén ordítozott, mint mindig. Őt még senki nem látta mosolyogni. Haragos arcába mély árkokat vágott a harag. Valószínűleg azért nem kapott még gutaütést, mert minden baját kiüvöltötte.
Minka apja már korán reggel aratni ment. A piros kombájn, mint valami tűzokádó sárkány, úgy dübörgött végig társaival együtt a falu főutcáján már az első napsugarak megjelenésekor. Ez Minkának nagyon tetszett. Apjának hatalma volt, és az emberek tartottak tőle. Ő is.
Ritkán szelídült meg. Ha megfelelő pillanatban fordult hozzá az ember valamilyen kívánsággal, a csillagot is lehozta volna az égről, de kevés ilyen alkalomra emlékezett. Azt viszont mindig tudta, mikor kell messzire elkerülnie.
Lassú mozdulattal visszanyomta a rozzant fakaput a helyére és elgondolkozva guggolt le a porba a rajzához. A június végi nap még nem tűzött erősen ezen a kora reggeli órán.
A hátsó udvarban káráltak a tyúkok. A disznóól felől türelmetlen röfögés kúszott be a délelőtt csendjébe. Ilyenkor már anyja rég megetette őket. Mi a csoda bajuk lehet?
– Minka, gyere, el kell menned a boltba! – szólt ki a konyhából éles hangon Böske.
A kislány lassan felállt, nem nagy kedvvel hagyta ott a szépen megrajzolt almafát, ami alá egy padot tervezett. Már megfigyelte, hogy mindig akkor kell boltba mennie, amikor a legjobban beleéli magát valamibe. Mintha csak anyja ezt a pillanatot lesné.
– Nem hallod? Hányszor szóljak még?
– Megyek! – kiáltotta és valóban sietősebbre vette lépteit.
Anyja a konyha közepén számolgatta az aprót. Köténye zsebéből még előhúzott némi papírpénz is.
– Hozzál élesztőt, lisztet, egy tejfölt és két üveg sört. Szarvasost.
Minka bólintott.
– De nehogy eltörd az üveget! Lassan gyere hazafelé, nem kell futni.
– Úgy lesz.
– Nekem te ne válaszolj így, mert megcsaplak!
Minka tudta, hogy ez valóban így is lesz, mert anyja, ha az a furcsa szag áradt belőle, mindig ingerültebb volt a megszokottnál. A legtöbbször semmi oka nem volt, de szerette mondogatni, hogy egyszer biztosan gyomorfekélyt kap az idegtől.
– Odafigyelek, anyuka! Higgye el!
Az asszony legyintett, és kezébe nyomta a pénzt meg a cekkert.
A szarvasos sört jól ismerte. A kamra szekrényében dugták el őket. Amióta rátalált a rejtekhelyükre, sokszor odalopakodott megnézni, ott vannak-e még az üvegek. Izgatta fantáziáját a furcsa gyűjtemény. Mintha soha nem fogyott volna el, de nem is szaporodott.
A téglával kirakott járda szélén egyensúlyozva lépegetett. Nem volt szabad leesnie a peremről, mert akkor jön egy szörny és elviszi az embert. Nem fényes nappal, hanem este, amikor a gyerekek nincsenek védve. A fénybe egy szörny sem merészkedik elő. A sötétet szeretik. Ezt a mesét Minka találta ki öccsének, mert folyton nyaggatta. Követte az udvarban, a barátnőkhöz, mindenhová. Az utálatos kis ragacs. Ezért esténként, ha tehette, megbüntette. Csúnya mesékkel traktálta. A kisfiú ijedt tekintettel hallgatta. Egyetlen szavában sem kételkedett. Minka gonosznak érezte magát, de nem zavarta.
A bolt előtti lépcsőkön mindig ült valaki. Legtöbbször iszogattak. Félmeztelenre vetkőzött férfiak osztották az észt. Némelyikük csak ivott meg hallgatott. Hazamenni nem akart. Inkább elitta az aznapi bére egy részét, csak ne unatkozzon otthon a felesége mellett.
– Dobar dan! – köszönt a kislány hangosan.
– Te meg mit köszönsz itt szerbül? Nem látod, hogy magyarok vagyunk? – mordult rá egy bajuszos. Izzadt testének kipárolgása összekeveredett a pálinkáéval, amit pár perce húzott le.
Minka megrettent. Már megint rosszul köszönt. A múltkor épp a fordítottja történt.
– Jó napot! – javította ki magát gyorsan.
– Na, azé! Megállj, tudom, ki lánya vagy, megmondalak anyádnak! Ekkora gyerek és még köszönni se tud rendesen!
A másik, akin izzadt majica volt, köpött egyet.
Ha be fogja árulni, anyja megszidja. Ordítani fog vele, merthogy ők nem erre tanították. Ettől a gondolattól kiszáradt a torka. Ha apja nem lesz jó kedvében, még meg is veri pálcával. Abban már volt része.
Amilyen gyorsan csak tudott, felrohant a lépcsőn, és úgy esett be a boltba, mint egy menekült őzgida.
– Csókolom! – kiáltotta hangosan. – Lisztet kérek, tejfölt meg élesztőt – hadarta.
Éva néni, a boltos felnézett a pult alól. Elmosolyodott, amikor a kipirult kislányt meglátta.
– Csak egy pillanat, leesett a szemüvegem – közölte a földet tapogatva. – Meg is van. Á, Minka, te vagy az. Öreganyád jobban van már?
– A mama? –kerekedett ki a lány szeme.
– Úgy hallottam, megint rosszul lett.
– Nem tudom. Nekem nem mondták.
A boltos legyintett. Mi a jó égnek faggat egy kislányt, úgyse tudja! Csoszogva a polcokhoz lépett, és levett egy zacskó lisztet. Aztán a hűtőből előbányászott egy tejfölt meg egy darabka élesztőt.
Minka kedvtelve nézegette a falon lévő színes dobozokat. Mindegyiken volt valamilyen felirat. Némelyiket nem értette. Volt, amelyikre ráismert. Ilyen volt a kafa meg a secer. Ezeket gyakran kellett vennie. Tudta, hogy a kafa kávét jelent, a másik kristálycukrot. A legjobban a csokik csomagolását szerette. Az állatos volt a kedvence. Az apró, lila papíros csokit kívül is állatok díszítették, belül az isteni csokoládé mögött mindig egy állat képe lapult. Vadállaté, amilyet ő még tévében is ritkán látott. Izgalmasabb volt rálelni a képre, mint megenni a papíros tartalmát.
– Még valamit? – kérdezte az elegáns asszony A haja frissen dauerolt volt. Fehér blúza és mintás szoknyája nem illett a falusi bolt polcai közé. Még a tekintete is azt sugallta, hogy több egyszerű árusnál.
– Köszönöm, ennyi lesz.
– Biztos? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha sejtene mást is.
Minka hirtelen megrémült. A sört majdnem elfelejtette. Ha anélkül ment volna haza, biztosan nem úszta volna meg a napot fejmosás nélkül.
– Még két üveg sört kérnék. Azt a szarvasost! – mutatott rá az egyikre, amin Jelen pivo felirat állt.
Éva néni bólintott. Kopott hegyű ceruzájával egymás alá írta az árakat, és az oszlop számait összeadta.
Minka bepakolt a cekkerbe, és átnyújtotta a pénzt. Az járt az eszében, hogy kifelé menet el ne felejtsen hangosan köszönni. Magyarul. Hátha akkor nem fogják beárulni. A férfiak azonban most nem figyeltek rá. Az idei búza árán vitatkoztak. Gyönyörű idő volt, kedvezett a termésnek. Abban bizakodtak, hogy jó árat ad majd érte a felvásárló.
Folytatjuk…
*majica=trikó
*zadruga=TSZ (termelőszövetkezet)
