Minka arra ébredt, hogy átaludta az éjszakát. Kezdte megszokni a kórházi napirendet, és tetszett neki, hogy reggelire banánt is kapnak. Ehhez nem volt hozzászokva, így a vajas kifli tejjel, és a banán örömmel töltötte el. A kórteremmel szemben volt egy nagyobb helyiség, ahol a többiek este tévét néztek, ő nem merészkedett ki. Csak a csokiját csempészte a hűtőbe, amikor senki nem látta. Arra vágyott, hogy bekapjon belőle egy-két kockát, desszert gyanánt. Be akarta osztani hosszú időre, mert úgy érezte, ő ebből a kórházból nem szabadul még nagyon sokáig.
Mihelyt a nővérek elvitték a tálcát, lemászott az ágyról, és kiosont. Senki nem volt a tévés szobában, így gond nélkül benyúlhatott a hűtőbe, a második polcra, ahová a csokit tette. Felcsillant a szeme, amikor a piros színű csomagolást megpillantotta. Megmarkolta, de akkor már tudta, hogy baj van. A piros és ezüst papír ölelésében nem volt semmi. Azonnal összenyomódott, és a levegő is, mintha sziszegve szállt volna ki belőle, mint egy lyukas lufiból. Lehet, hogy mindezt csak képzelte, de ahogy kihajtogatta, látta, hogy valaki megette a rizses csokit. Azt, amit apja hozott, ami a kedvence volt, és amihez oly ritkán volt szerencséje.
Nézte a csomagolást, aztán a polcot, hátha csak kicsúszott belőle, de nem volt ott semmi más, csak a rács, amelyet rég tisztogathattak, mert valami sárga ragacs fedte az egyik oldalon.
Nem akart sírni, mert a napokban már az összes könnyét elsírta, mégis akadt egy-kettő, ami kitolakodott szeme sarkából. Lassan becsukta az ajtót, és lehajtott fejjel poroszkált vissza a szobájába.
A szemközti ágyon, a sarokban egy új kislány feküdt, előző nap vették ki a manduláját. Végig őt nézte, majd lemászott az ágyról, és megállt mellette. Olyan magas volt, mint ő, csak szőke és kékszemű. Félhosszú haja épp az álla alatt végződött. Pizsamája annyira gyönyörűséges volt, amilyet Minka még sose látott. Őzek voltak rajta, meg nyulak. Mintha egy mesebeli mezőt húzott volna magára.
– Szia! – mondta neki. – Te is magyar vagy?
Minka ránézett és nem válaszolt.
– Miért nem felelsz? Hiányoznak a szüleid, azért sírsz?
– Nem hiányoznak! – mondta dacosan Minka.
– Hazudsz! Láttam, hogy tegnap is sírtál.
– Valaki megette a csokim! – bukott ki az igazság végre a lányból. – A legjobb csokit a világon.
– Az baj. Akarod, hogy barátok legyünk?
Minka megint nem válaszolt. Hogy mondhatta volna meg ennek az idegen lánynak, hogy neki vannak barátai, velük szokott bújócskázni az utcán, meg hátul a hatalmas udvarban szalmaházat építeni. Nem náluk, hanem Zsuzsiéknál, ott mindent lehetett. Mégis, ahogy a másikra nézett, tudta, hogy nem bánthatja meg.
– Akarom. Minka a nevem.
– Jó, én Tamara vagyok. És azt a lányt, aki velem szemben alszik, utálom. Láttam, hogy lop. Amikor kimegy valaki a szobából, elveszi a dolgait. De tegnap nem bírtam beszélni, ezért nem mondtam meg neked, hogy ő ette meg a te csokidat is.
Folytatjuk…
