A 21. század emberének szárnyalását a megfelelési kényszer és az elvárásai kötik meg leginkább.
Elvárjuk, hogy a társunk figyelmes legyen, de mi magunk fél füllel hallgatjuk őt, közben még telefonozunk is. Elvárjuk, hogy a másik őszinte legyen, de megsértődünk, ha olyasmit mond, ami fáj. Azt szeretnénk, ha őszintesége mentén ne kelljen szembesülnünk önmagunkkal. Elvárjuk, hogy barátaink ugrásra készen várják, hogy jöhessenek, ha bajban vagyunk, miközben mi mostanában úgy elvesztünk a sok tennivalóban, hogy nem tudtunk telefonálni, érdeklődni. Találkozni meg végképp. Elvárjuk gyerekeinktől, hogy türelmesek, figyelmesek és tisztelettudóak legyenek, miközben mi kapkodunk, szidunk mindenkit és káromkodunk megállás nélkül. Saját feszültségünket napi szinten vezetjük le rajtuk, vagy a párunkon megmutatva, hogyan kellene embernek lenniük.
A követelmények, amelyeket másokkal szemben támasztunk, ránk egyre ritkábban vonatkoznak. A mai ember azt gondolja, hogy a szeretet az, ha a másik kitalálja, mire van szükségünk, hiszen, ha szeretne, tudná. Szeretnénk, ha észrevennék, ha fáradtak vagyunk, emlékeznének minden fontos dátumra, ha akkor kapnánk virágot, amikor szeretnénk, és békén hagynának bennünket, ha nyugalomra vágyunk. Úgy hisszük, a másik gondolatolvasó, és csalódunk, ha kiderül, hogy ember.
A párunktól érzelmi érettséget várunk, miközben mi sértett hallgatással büntetjük. Beszélgetésben reménykedünk, de az első adandó alkalommal támadunk, és felsoroljuk az elmúlt évek összes sérelmét. Biztonságra vágyunk, miközben viselkedésünk kiszámíthatatlan.
Mintha lenne egy szerződés a világ és köztünk, amelyben az áll feketén-fehéren, hogy a világ igazságos, az emberek tisztességesek, és a főnök látja törekvéseinket, a közlekedés rugalmas és gördülékeny, a szolgáltató pontos és gyors, a gyerekeink jók, a párunk meg úgy szeret, ahogy nekünk megfelel. Csakhogy az élet nem ilyen. A körülöttünk élők nem azért születtek, hogy a mi kényelmünket szolgálják, mert nekünk valami jár, mert fizettük érte, mert többek vagyunk, mint mások és hasonlók. Eközben ritkán tesszük fel a kérdést: Én vajon mit adok másoknak?
A párkapcsolat erre a legjobb példa: millió tanácsot kapunk, amelyben benne van kőbe vésve, hogy milyen társat érdemlünk: legyen intelligens, humoros, stabil, megbízható, szenvedélyes, figyelmes, támogató, önálló, de romantikus, legyenek céljai, de mindig legyen ideje ránk és persze legyen vonzó. És mi vajon milyenek vagyunk? Megértjük, ha a másiknak rossz napja van és nem vesszük személyes sértésnek? Képesek vagyunk kimondani, hogy hibáztunk és bocsánatot kérünk? Tudunk úgy vitatkozni, hogy nem alázzuk meg a másikat? Vajon mi éretten viselkedünk egy kapcsolatban?
Szülőként tökéletes gyereket akarunk. Elvárjuk, hogy ne hazudjon, de hamis igazolást küldünk be, tiltjuk a telefont, miközben mi vacsora közben is üzeneteket írunk, ordítozunk és becsmérlünk másokat, de azt szeretnénk, ha ő nem beszélne csúnyán, nem bántalmazná szavakkal a társait. Elvárjuk, hogy ne legyen dühös, ne csapkodjon, miközben mi bevágjuk az ajtót, és minősíthetetlen szavakkal dobálózunk. A gyerek azonban abból tanul, amit lát, nem amiről papolunk neki.
Legnagyobb elvárásaink egyike az, hogy mindenki változzon körülöttünk, de mi maradhassunk, akik vagyunk. A párunk tanuljon meg kommunikálni, a főnök legyen megértőbb, a szülők engedékenyebbek, fogadják el, hogy felnőttünk, a társadalom legyen toleránsabb, de ugyanúgy halogatunk, hibázunk, megsértődünk elmenekülünk a kellemetlen beszélgetések elől. Mert hát mi ilyenek vagyunk és kész. Ezzel kényelmesen felmentjük magunkat, de ezt mások esetében nem fogadjuk el. Ha a másik késik, tiszteletlen, ha mi, akkor közbejött valami. Ha a másik elfelejt valamit, akkor nem figyel ránk, de ha mi, akkor tele van a fejünk mindennel. Ha valaki ingerült velünk, akkor bunkó, ha mi, akkor nehéz napunk van.
Az önismerettel hadilábon állunk, de kifogásokat gyártani remekül tudunk. Pedig ha figyelmet akarunk, fel kell tenni a kérdést: Én tudok-e figyelni? Ha őszinteségre vágyom, elbírom-e majd az őszinte választ? Ha szeretetet akarok, tudok-e szeretni akkor is, ha nem kapok érte azonnal valamit? Ha segítségre vágyom, ott vagyok-e én mások életében, hogy segítsek nekik?
Nem az lenne a megoldás, hogy kevesebbet várjunk el másoktól, hanem hogy ugyanolyan komolyan vegyük saját kötelességeinket is, mint mások hibáit. Amiket másoktól követelünk, azt magunktól is tegyük meg. Nem a világ lett rosszabb, hanem talán az, hogy folyton a hiányokra koncentrálunk. A nekünk jár a jó életet felejtsük el, mert nem mások a felelősek azért, hogy ezt biztosítsák nekünk. Ne a világot kérjük számon egyre hangosabban, hanem önmagunktól kérdezzük meg, mi az, amiért nem vállalunk felelősséget, mi az, amit rég nem követelünk meg. Vajon mi olyan emberek vagyunk, mint amilyet elvárunk a világtól?
Ezeken lenne érdemes gondolkodnunk, amikor csapkodunk, ítélkezünk és becsmérlünk.
