Astrid Anna Emilia Ericsson 1907. november 14-én született a dél-svédországi Vimmerby mellett, Näs gazdaságában, négy testvér közül másodikként. Gyerekkora későbbi könyveinek egyik legfontosabb forrása lett: mezők, erdők, állatok, csatangoló gyerekek és az a ma már szinte romantikusnak tűnő szabadság, amelyben egy gyerek reggel eltűnhetett játszani, és csak estére kellett előkerülnie. Lindgren később ebből a világból teremtette meg több történetének atmoszféráját, de az idill mögött már fiatalon megjelent benne valami más is: a függetlenség igénye.
Tizennyolc évesen kisvárosi mércével mérve egy szinte elképzelhetetlen botrány középpontjába került. Teherbe esett a helyi újság házas tulajdonosától és főszerkesztőjétől, ám a férfi érhető okokból nem akarta feleségül venni. Az 1920-as évek Svédországában egy fiatal, hajadon nő terhessége súlyos társadalmi bélyeget jelentett, így Astrid elhagyta Vimmerbyt. Stockholmba költözött, titkárnőnek tanult, kisfiát, Larst pedig 1926 decemberében Koppenhágában hozta világra.
Életének talán legfájdalmasabb döntését kellet meghoznia nem sokkal később. Gyermekét egy dán nevelőcsalád gondjaira kellett bíznia. Amikor csak tehette, meglátogatta, miközben dolgozott, tanult, pénzt keresett, és próbált olyan életet teremteni, amelybe egyszer hazaviheti. Évek teltek el, mire anya és fia valóban együtt élhettek. A későbbi meséiben újra és újra feltűnnek magányos gyerekek, elveszett szülők, erős, önmagukra utalt kis hősök.
1931-ben férjhez ment Sture Lindgrenhez, három évvel később pedig megszületett lányuk, Karin. Épp Karinnak köszönhetjük a világirodalom egyik legismertebb copfos kislányát. Amikor a kislány beteg lett, mesét kért az édesanyjától, ő találta ki a különös nevet: Pippi Långstrump, vagyis Harisnyás Pippi. A történetekből később kézirat lett, amelyet először visszautasítottak, végül 1945-ben megjelent a könyv, és vele együtt megérkezett egy olyan gyerekhős, akitől sok felnőtt megrémült. Pippi nem engedelmeskedett csak azért, mert egy felnőtt mondott valamit. Önálló, erős és fékezhetetlen lány volt. A háború utáni Európában jóval elfogadhatatlanabb figurának számított, mint amilyennek ma elsőre gondolnánk.
Közben életének volt egy kevésbé mesés, kémregénybe illő fejezete is. A második világháború alatt a svéd hírszerzés levélcenzúrával foglalkozó részlegén dolgozott, ahol külföldről érkező és külföldre tartó leveleket vizsgált. A háború éveiben tizenhét naplót töltött meg feljegyzésekkel és újságkivágásokkal. Miközben Svédország kívül maradt a háborún, a leveleken keresztül közelről érzékelhette azt a félelmet, veszteséget és kiszolgáltatottságot, amely Európát elborította.
Talán ezért is tudott később olyan különös természetességgel beszélni gyerekeknek félelemről, halálról és bátorságról. Az Oroszlánszívű testvérek például olyan témához nyúlt, amelytől sok felnőtt ma is ösztönösen óvná a gyerekeket: a halálhoz. Ő azonban nem gondolta, hogy a gyerekirodalom feladata egy steril, fájdalommentes világ megteremtése. A gyerek szerinte képes szembenézni a sötétséggel, ha közben kap reményt, szeretetet és valakit, aki nem hazudik neki.
Astrid Lindgren idővel kilépett a könyvek lapjairól, ahol Harisnyás Pippi felemel egy lovat, fütyül a felnőttek szabályaira, és olyan természetességgel rendezi át maga körül a világot, mintha eleve tudná, amit a legtöbb ember csak hosszú évek alatt tanul meg: attól, hogy valaki kicsi, még nem kell engedelmesen elfogadnia mindent, amit a nagyok kitalálnak számára. Könyveinek felhőtlen szabadsága mögött egy olyan nő állt, aki maga is korán megtapasztalta, milyen az, amikor az élet hirtelen szembefordul a társadalom elvárásaival.
Svédország egyik legbefolyásosabb közéleti hangja lett. Amikor 1976-ban egy adózási anomália miatt jövedelmének több mint száz százalékát kellett volna adóként befizetnie, nem száraz közgazdasági értekezést írt, hanem mesét. A Pomperipossa-történet országos politikai vihart kavart, és hozzájárult az adórendszerről folyó vita felerősödéséhez. Hatvannyolc éves volt, amikor bebizonyította, hogy egy mesemondó néha kellemetlenebb ellenfél lehet a politikusok számára, mint egy egész parlamenti beszéd. Két évvel később, 1978-ban a Német Könyvkereskedők Békedíjának átvételekor a gyermekekkel szembeni erőszakról beszélt. A „Soha erőszakot!” gondolatával azt állította, hogy az a társadalom, amely erőszakkal neveli gyermekeit, maga termeli újra az erőszakot. Svédország 1979-ben elsőként tiltotta be törvényben a gyermekek testi fenyítését.
Magánéletében közben súlyos veszteségek érték. Férje, Sture 1952-ben meghalt, fia, Lars pedig 1986-ban, vagyis az anya túlélte azt a gyermeket, akit fiatalon olyan keservesen próbált visszaszerezni magának. Lindgren mégis megőrzött valamit abból a játékosságból, amely könyveit átjárta; akik ismerték, humoros emberként emlékeztek rá.
2202. január 28-án, kilencvennégy évesen halt meg stockholmi otthonában. Addigra Pippi, Emil, Ronja, Karlsson, Juharfalva és Nangijala már régen kiszabadultak Svédországból, és generációk közös emlékezetének részévé váltak. Olyasmit adott meg a gyerekeknek, amit a felnőttek gyakran akaratlanul is megtagadnak tőlük: a teljes emberi méltóságot. Nála a gyerek félhetett, lehetett dühös, gyászolhatott, fellázadhatott, rosszalkodhatott és mondhatott nemet. Nem kellett tökéletesnek lennie ahhoz, hogy szerethető legyen.
Astrid Lindgren gondolataival és tetteivel is bőven meghaladta korát. Már évtizedekkel ezelőtt tudta, hogy a gyereket nem kisebb emberként kell kezelni, mert nem az, és hagyni kell, hogy felfedezze a világot önmaga és álmai számára.
November 14-én lenne 119 éves ez a kivételes asszony.
