Pár nappal később megérkezett a kutya. Tényleg nem volt kistermetű, de bikanagyságú se, ahogy Böske mondta. Sunyi, fekete képe nem tette barátságossá. A szalmakazal mellé került, oda köttetett meg, és ítéltetett halálra, bár ezt akkor senki nem sejtette. Egy hosszú láncon tengette az életét némi beletörődéssel, azt viszont azonnal megtapasztalta mindenki, hogy érti a dolgát. A másik kutya mellett olyan volt, mint egy mesebeli troll, mármint, ami az ugatását illeti. A két gyereket azonban kedvelte. Barátságos farkcsóválással üdvözölte őket, ha kimerészkedtek hozzá. Nándika nagyon a szívébe zárta, és ha csak tehette, ott sündörgött körülötte. A kutya, aminek még neve sem volt az idáig, hagyta, hogy erőteljesen simogassa, vagy rángassa a fülét. A mokány hároméves élt is a lehetőséggel.
Minka egyre nehezebben viselte a gipszet, és apja sehogyan se ért rá visszamenni vele Szabadkára. Pedig kontrollra várták, de csak halogatta. Végül péntekben egyeztek meg, és a kislány egészen felvidult. Úgy érezte, visszakapja a lábát, amit hónapok óta nem. Lassan megszokássá vált nála az elefántjárás, pedig előtte jó futó volt, az óvó néni is megmondta.
Viszont közeledett a szeptember, és mégiscsak elsős lesz nem sokára, nem akart a sok gyerek közül már első nap kitűnni.
Észrevette, hogy anyja majd mindennap rosszul van. Arra panaszkodik, hogy nincs étvágya, és többször hány. Minka megijedt, mert a betegség annyit jelentett, hogy kórházba kell majd neki is mennie, és akkor nem marad senki, aki gondoskodik róla. Talán csak a reszkető kezű nagymama, akit nem kedvelt. Soha nem volt egy kedves szava se hozzá, viszont erős, inas kezével elkapta a kislány karját és rárivallt, hogy menjen boltba, hozzon sört a tatának, meg élesztőt, mert kalácsot akar sütni. Ha náluk volt, már előre tudta, hogy ezekért mindig őt küldi a kisboltba, ahol az a kíváncsi néni folyamatosan faggatja.
Böske valóban napról napra sápadtabb lett, és a gyomorrontása, amit annak nevezett, nem akart múlni. Nem is múlhatott, mert szó sem volt semmiféle gyomorproblémáról, egyszerűen gyereket várt. A harmadikat, de nem tudta, kitől. Lehetett András is, ha jól számolta, de Misi is, ugyanis egyszer-egyszer bármennyire is nehezére esett teljesítenie kellett asszonyi kötelességét.
Ez a kötelesség csupán pár perc volt az életéből, de két örökkévalóságot is kitett. Misi szerencsére sose húzta sokáig, nem volt túl gyengéd, de durva sem. Inkább ő is a legyünk túl rajta elvet vallotta. Böske szentül hitte, hogy van valakije. Neki is… Ugyan, ez mindenképp hiú ábránd volt, ha egyáltalán lehetett annak nevezni. Harmincon túl volt, érezte, mint változik a teste, és ez is egyre jobban fájt neki. András nem vett róla tudomást hetek óta, és furcsamód, a faluban se futottak össze, ahogy máskor. Mintha szánt szándékkal kerülte volna, pedig nem tudott Böske terhességéről. Nem is fog soha, határozta el az asszony, mert lenéző visszautasítását, gunyoros mondatait nem bírta volna elviselni. Mindketten tudták, hogy válásról szó se lehet. András nem nevelte volna más gyerekeit, amikor neki is voltak. Még az is lehet, hogy szerette a feleségét, mert különben nem maradt volna vele. Így magyarázta magának, mert ne higgye már egy nő se, hogy a férfiak nem mennek vissza a házastársukhoz. Nem volt ostoba. Régen se kellett neki, ennyi év után pedig semmi nem hajtotta, csak a kaland és az izgalom. Biztosan pokoli cirkuszt rendezett volna, ha Böske előáll a lehetőséggel. Arról nem is beszélve, hogy nem biztos, hogy az övé. Ha viszont Misi az apa, akkor el kell dönteniük, mi legyen. Minden nap a következőre tolta a beszélgetést.
Senkinek nem merte elmondani, mert ismerte régi barátnőit: nem maradt volna köztük, mert sose bírták tartani a szájukat. Anyjához se fordulhatott, mert a vénasszony a maga hatvan évével több abortuszon volt túl, mint az utca összes asszonya együttvéve. Ez a szikár, ideges asszony, nem ment a szomszédba magzatelhajtásért. Többször volt már halál közeli állapotban, de mindannyiszor megkísérelte újra. Böske apja két dolgot szeretett egész életében: inni és kufircolni. Ennek a levét itta a felesége, aki nem védekezett sehogyan. Fizikailag se, nemhogy gyógyszerekkel. Már hatvanöt is elmúlt, de vágya nem csökkent. Böske gyűlölte ezért az apját. Sok másért is, de ezt nem tudta megbocsátani neki. Tanúja volt pár aktusnak.
Most viszont, amikor egyedül volt a bajban, és nem fordulhatott senkihez, bármennyire nem akarta, be kellett vallania Misinek.
Úgy gondolta, ha este lefekszenek a gyerekek, megmondja, lesz, ami lesz. Ő nem akarta megtartani a babát. Ugyan minek? Még egy gyerek senkinek sem kell, hiszen van már egy lányuk és egy fiuk. Van, aki tovább viszi a nevet, és ennél fontosabb aligha van. Ott vannak a földek, megörökli azokat, a lány pedig férjhez megy, gyerekeket szül, és ennyi. A harmadik csak kolonc lett volna, arról nem is beszélve, hogy ha netán nem hasonlított volna Misire, akkor nehéz lett volna kimagyaráznia. Talán nem is kellett volna, mert az ura nem hülye. Egy szép napon agyon is ütötte volna, és jaj lett volna annak az ártatlan kisfiúnak. Meg volt győződve arról, hogy fiút hord a szíve alatt, mindig is fiút szeretett volna Andrástól.
Folytatjuk…
