A hosszú úton, amit Minka érzett csak hosszúnak, hisz nem volt egy óránál több, egyre izgatottabban gondolt a kórházra, és remélte, hogy most nem kell maradnia. Lassan szokta meg, aztán lassan szokott vissza otthonra is. Mostanra azonban már visszakapta a régi életét, nem akart volna ott maradni.
Abban reménykedett, hátha véletlenül összetalálkozik Tamarával. Persze ennek nem sok esélye volt, mégis boldog lett volna.
Az úton csendben figyelte a házakat, egy ideig számolta a fákat, de száz után már nem tudta. Nándika szinte azonnal elaludt újra, így csendben autóztak, csak apuka beszélgetett kényszeredetten az idegennel, legfőképp az az évi kukoricáról, napraforgóról, meg arról, hogy talán elkezdik már építeni egyszer Moravicára a fürdőt, amit évek óta terveznek. A bazent, ahogy a férfi mondta. Óriási dolog lett volna, mert közel-távol nem volt se folyó, se tó, csak pocsolya, és mindenki vágyott volna egy jó kis strandra. Bácsgyulafalva is akart magának egy ideje, de nagy volt a széthúzás. Pénz meg semmi.
Misi irigyen hallgatta a sofőrt, akinek hangjából kicsengett a lelkesedés. Össze kell fogni, mondta többször is, ami a magyaroknak nem erőssége, tette hozzá. De bízik benne, hogy ők megmutatják a környéknek, hogy lesz fürdőjük. Aztán nincs messze, jöhetnek oda a környékből, akár biciklivel is.
Minka szeme is felcsillant. Valamikor régen volt már fürdeni, de csak egy kisebb medencében Krivaján, de alig voltak emlékei róla. Mintha egy nagy erdőre emlékezett volna, sűrű fákra, és egy hidegvízű medencére, amibe nem mert belemenni. Hátha ez a másik jobb lesz, és addigra neki is rendben lesz a lába.
Alighogy begurultak Szabadkára, rögtön megpillantották a kórház magas épületét. Olyan izgatott lett, hogy a sírás kaparta a torkát. Csak apukával ment be, mert ő tudott szerbül valamennyit. Nándika fel se ébredt. A parkon keresztül egészen a főbejáratig a kislány úgy érezte, mintha megállt volna az idő, és ő sose járt volna otthon. Bejelentkeztek, de nem fogadta őket senki hosszú perceken át. Vagy félóra várakozás után megjelent egy orvos, akit eddig még nem láttak. Megnézte Minka papírjait, és azt mondta, még egy hétig nem veszi le a gipszet. Misi feje vörösbe váltott a méregtől. Mégse mert semmit mondani a tudós doktor úrnak. Legszívesebben elküldte volna cifrán a búsba. Mit képzel, hogy ők hetente tudnak autót fogadni, és visszaszaladgálni a semmiért? Meg se nézte a kislány lábát. Hablatyolt valamit, de nem értették, majd elbocsátotta őket egy gyors kézlegyintéssel.
Ahogy kiléptek a kórház kapuján, Misi olyat káromkodott, hogy attól odafent is összerezzenhetett egy-két szent.
– Na? – kérdezte Böske idegesen.
Épp olyan, mint az anyja, futott át Misi fején. Türelmetlen és idegbeteg. Még jó, hogy a keze nem remeg. Pedig Böske aznap szép volt. Valóban izgatott volt, főleg amiatt, hogy eszébe jutott, milyen gyönyörű nap volt, amikor utoljára várt Andrásra. Hiába. Most is ugyanaz a ruha volt rajta. Terhességéből nem látszott semmi, viszont gesztenyebarna haját becsavarta, és finoman bekölnizte magát. Felvette piros szandálját, amiben mindig különlegesnek érezte magát. Bár kissé szőrös volt a vádlija, nem érdekelte. Másoké is az volt, bár látott már nőket, akik borotválták a lábukat, ő nem merte.
– Nem csinált semmit az orvos. Jöjjünk vissza egy héttel később, majd akkor leveszi. Ezt mondta. Ezért jöttünk, hogy az a leborult, magasságos…
Minka megpróbálta nem hallani, mit mond. Gyűlölte a káromkodást, főleg, ha istent szidták.
Az idegen férfi Misire pillantott, érezhetően rosszallotta a viselkedését, de hallgatott.
– Akkor most hová? –kérdezte pár pillanattal később.
– Vegyünk iskolatáskát Minkának! – felelte Böske gyorsan, hogy elejét vegye a tombolásnak.
Ismerte az urát, nehezen tudta fékezni magát, ha elkapta a gépszíj.
– Akkor a vasútállomás felé megyek, ott megállok valahol, jó?
A park mellett szállt ki a család. Nándika frissen pattant ki, látszott rajta, hogy kipihent, legszívesebben csak futna világgá. A színes városból számára az volt a legérdekesebb, hogy kövezett járdán bujkálhatott hol egy kapualjba, hol pedig előre szaladhatott. Böske kedvtelve nézegette. A nagyáruházba mentek, ahol már a földszint egyik sarkában meglátták a táskákat. Nem volt sok, de Minka szeme kikerekedett.
– Cipő és nadrág is kellene a lánynak – mondta Böske.
Misi mindent ráhagyott. Még soha ennyi mindent nem vettek egyszerre. Kapott ceruzákat, színest, radírt és pár füzetet, de nem sokat. Aztán egy farmernadrágot, egy hímzett gallérú iskolaköpenyt, meg egy barna cipőt. Ez utóbbi nem tetszett neki. Fiús volt, de anyuka azt mondta, látszik rajta, hogy tartós és erős, ez kell. Nem tiltakozhatott, pedig ez az ő napja volt, még akkor is, ha sántikálva lassan haladt a sorok között.
– Otthon levágom róla ezt a vackot! – mondta Misi idegesen. – Nem fogunk visszaszaladgálni, sose lesz rendben, ha alatta nem fejlődik az izma.
Minka szeme felragyogott. Eljött a pillanat. Az ő pillanata. Végre! Apuka tudja, mit csinál. A doktor bácsi meg ne szórakozzon velük. Büszkén végignézett erős és kemény apján, és hihetetlen öröm töltötte el a szívét.
Iskolatáskája is barna lett. Két zsebe volt elöl, két pánttal kapaszkodott a hátára, közepére egy jelzőlámpát festettek. Nem volt különösebben csinos, de tartóssága megkérdőjelezhetetlennek tűnt.
A vasútállomás közelében ettek egy pjeskavicát, kivéve anyját, ő burekot, közben meg hallgatták a vonatokat, és a száguldozó autókat.
– De jó, hogy nem itt élünk! – mondta Misi. – Meg is bolondulnék ebben a bűzben meg zajban. Nincs igazam?
– Azért itt nagyobb élet van, mint nálunk. Már a mozi is egyre ritkábban működik – mondta Böske teli szájjal.
– Nem kell mindig álmodozni. Jobb, ha a földön járunk.
– A filmekben szebb az élet.
– A filmek hazudnak. Aki elhiszi, amit ott lát, az buta és hiszékeny. Nekünk olyan élet nem jut. Jobb, ha nem fájdítjuk a szívünket.
– Talán… Mégis jó nézni a szép embereket.
Misi egy pillanatra a feleségére nézett. Nem is tudta róla, hogy ennyire odavan a filmsztárokért. Persze, látta, hogy gyűjti a képeiket, de azt hitte, asszonyként már nem ostobaságokkal foglalkozik.
– Talán nincs elég dolgod otthon, hogy ennyi időd van ábrándozni? – kérdezte ingerülten. – Elmehetnél napszámba, ha ennyire ráérsz. Más asszonyok se ülnek otthon várva, hogy a sült galamb a szájukba repüljön.
Böske arcáról lefagyott a mosoly. A burekban lévő túró megkeseredett a szájában. Miért kell mindig elvennie a kedvét? Neki nem juthat öröm az életben? Hozzáment valakihez, akit nem szeret, nem szeretett soha, és még nem is vágyakozhat hangosan? Miféle élet ez, kérdezte magától. Ettől a pillanattól kezdve már nem mondott semmit egész hazafelé úton. Minka észre se vette hallgatagságát, annyira szorította a táskáját, Nándika meg a kisautót, amit kapott. Ronda darab volt, hatalmas kerekeivel, viszont jól gurult a földön meg a kocsi üvegén.
Így értek haza. Misi kifizette a fuvart, és úgy pattant ki az autóból, mint aki menekülésre készülne. Senkinek nem árulta el, hogy este még találkája lesz, pedig megpróbált kibújni alóla, de az a szemét kis perszóna megfenyegette.
Folytatjuk…


























































