A bicikli

Azon a héten már másodszor látta Roli biciklijét annál a kőkerítésnél. Hanyagul volt odatámasztva, és várta a tulajdonosát, aki a sárga házban múlatta az időt. Kedden és most csütörtökön szorosan a rózsaágyások mellett. Arra azért ügyeltek, hogy tövis ne kerüljön a gumik közelébe.  A tövis egészen másban tett kárt, amit nem lehetett egy ragasztott folttal elintézni, hogy utána guruljon tovább az élet.

Mindkét alkalommal váratlanul kellett beszaladnia a faluba, mert figyelmetlenül vásárolt. Hol a tojást felejtette el, hol meg az élesztőt. Cetliket sosem írogatott magának, azokat mindig nevetségesnek érezte. A memóriája tökéletesen működött. Legalábbis így hitte. Ám a második feledékenység kissé kiborította.

 
 

Már kedden feltűnt neki, hogy a bicikli ott vesztegel. Először azt gondolta, biztosan csak egy hasonló, de még sietős lépései közepette is meglátta a narancssárga csengőt.

Roli nem mondta, hogy benn járt a faluban. A sárga házat sem említette.  Csak annyit közölt, elugrik festéket venni, mert a kerítést rég le kellett volna festeni. Ő meg bólogatott. Amikor megjött, nem látta nála a szatyrot, gondolta, biztosan egyenesen a fészerbe vitte. A festést ő is szívesen vállalta volna, ha nem nyolc hónapos terhet cipel nap, mint nap. Lassan a kilencedikbe lép. Az első gyereküket várták. Kezdetben még nagy volt az eufória. A babaszoba is készen állt, bár inkább saroknak lehetett nevezni, annyira apró volt a kamrából kialakított kis helyiség.

Szeretett itt lakni. Amikor kiköltöztek, még rühellte a szomszédokat, a folyton kíváncsiskodó tekinteteket. A beláthatatlan teret is gyűlölte. Panelben nőtt fel. Biztonságot adott neki, hogy amerre a szem ellátott, magas, csúf házak éktelenkedtek. Alig ismert pár embert, de nem bánta. Mindig magának való volt, nem szívesen barátkozott.  A költözés gondolata, ami Roli ötlete volt, megriasztotta. Nem érdekelte a föld, a kertészkedés, tyúkokat sem akart. Most volt kertje, udvara és három tyúkja.

Egyik sem okozott neki különösebb örömöt. A kerttel csak gond volt, az udvar mindig sáros, a tyúkok meg még nem tojtak.

Valahogy mégsem volt ez az élet annyira utálatos. Talán a csend miatt. A csendet mindig szerette. Szétterült a testében és néma dallamot játszott. Ha egyedül volt, ami elég gyakran megesett, nem kapcsolt be semmit. Hallgatta, ahogy a legyek lépteikkel birizgálják a viaszos vászon terítőt, vagy felbőg egy tehén, mert fejni kéne.

Fél éve élte ezt a világot, és a csend lassan beivódott a pórusaiba. Roli sokkal rosszabbul bírta. Pedig a vidék volt a vágya.

Hónapok óta testvérként éltek egymás mellett. Férje nem közeledett, ő meg nem bánta. Terebélyesedő teste, vastag bokája nem a legvonzóbb formáját hozta.
Ha felvette volna a telefonját, nem kellett volna látnia a biciklit. Ezért a gondolatáért legszívesebben fejbe vágta volna magát. Csak úgy a miheztartás végett. Látnia azért kellett, hogy el merje hinni. Rolinak szeretője volt idestova három hónapja. Egy nála vagy tíz évvel fiatalabb nő. Nő? Nem egy 22 éves ribanc, aki nem bírt ellenállni férje kisfiús bájának. Ahogy ő sem.
Ismerte a lányt, vékony volt, nagymellű és nagyszájú. Pontosan olyan, amilyenekről a szerető képét alkotják a feleségek. A bokája vékony volt és testét nem zabálta belül egy gyerek.

Ella a napok múlásában, mint a kifogyóban lévő elem, összeomlott.

Ebéd után Roli fütyörészve mázolta szépen faragott fát. Jó volt nézni, ahogy keze nyomán életre kel a deszka. Jókedve volt. Ella az ablakból rálátott és a szíve összefacsarodott. De hát mit adhatott ő neki hónapok óta? Megértette, mégis gyűlölte. Ha ez csak szex, akkor tán nincs nagy baj. De ha több annál? Ha a férje szerelmes lesz? Vagy, ha annyira jó a nővel, hogy később se hagyja ott?

Kislánya hatalmas rúgással jelezte, elég az aggodalmaskodásból. Napok óta erősebben rúgott, mint ahogy jól esett volna. Sokáig örömét lelte minden egyes jelzésben, amit bentről kapott. Mostanában viszont idegesítette. Hasára szorította a kezét, csakhogy a magzat abbahagyja. De az nem vette a nyugtatást. Így kapott még néhány olyat, amibe belejajdult.

Roli lassú ecsetvonásokkal simogatta a fát. Elégedett volt. A városi fiú. Szeretett a fával bánni. Rájött, hogy a fa engedelmeskedik neki. A fészert is át fogja alakítani, ha esz egy kis pénzük, döntötte el. Ott lesz a műhelye. A fafaragóé, ahogy mostanában önmagára gondolt.

– Ella, gyere, nézd meg! – kiabált be.

A nő megtörölte pólója ujjával a szemét és kivánszorgott.

– Tetszik? – mutatott a fára, ami beitta a pácot és sötéten fénylett a lemenő nap sugárfürdőjében.
– Nagyon jó lett – mondta hamis lelkesedéssel.
– Ha készen leszek vele, akkor az ablakkeretek jönnek! Vagy az ajtók – lelkendezett Roli.
– Jó – csuklott el Ella hangja.
Roli felnézett és meglátta vörös, kétségbeesett szemét. – Mi a baj? – kérdezte gyengéden. Szavai becézően simogatták a nő lelkét.
– Megint félni kezdtél a szüléstől? Azt hittem, ezen már túl vagy.
– Nem – hangzott a távolba süppedő válasz. És ez a nem nem a kérdésre volt felelet.
– Akkor? Amolyan hormongond?
– Menj be, feküdj le! Csinálok neked egy gyümölcsteát.

Ella nem válaszolt. Megfordult és nehéz terhével otthagyta. A baba végre nem rugdalta. Lassan leeresztette terebélyes testét a fotelbe és szabad folyást engedett könnyeinek. Mindent rá lehet fogni a terhességre, így nem kellett megmagyaráznia ezt a rohamot sem. Akadt belőle jó néhány az elmúlt időszakban. A terhesség elején az ijedtségtől, utána a szorongástól, majd a második trimeszterben a szüléstől.

Néha nagyon erősen elfogta a pánik annak gondolatára, hogy az élete nem sokára véget fog érni.
Többször álmodta, hogy szülés közben vagy nem sokkal utána meghal. De kislánya mindig túléli. Csak ő megy el, hogy másra hagyja, hogy ne lehessen az övé. Egyszer álmában odaajándékozta a csecsemőt egy koldusasszonynak. Az csak felnyalábolta és úgy vitte magával egy ködös erdőbe, mint valami talált csomagot.

Ezek az álmok is megriasztották. Hát miféle anya lesz belőle, ha most ilyeneket álmodik? Normális ez?
Felhívta Karolát, aki barátnője volt amióta eszét tudta, de ő csak kinevette. Babonásnak és gyávának titulálta. Naponta ezrek szülnek és túlélik. Ezt sorolta. Javasolta, hogy inkább olvasson, tévézzen. Semmit nem értett meg a félelméből. Még nem volt terhes eddig, át nem élhetett hasonlót. Ezért nem haragudott rá, bár rosszul esett neki a könnyedség, amivel a gondjait hárította.

Anya lesz Ha lesz. Még úgy három hét van. Már a lábkörmét nem tudta rendesen levágni. A hasa ment elöl minden kanyarban, utána ő. Gyűlöletes volt a teste.

Másnap reggel Roli újra biciklijére pattant és elkerekezett. Valamit hablatyolt, de ő nem figyelt rá. A hazugságokat nem könnyű érzelem nélkül hallgatni. Félt, hogy minden meglátszana rajta és a bőgőmasina szerep is fárasztó volt már.

Felsóhajtott. Nem Rolit gyűlölte, inkább önmagát szánta.

Cél nélkül tett-vett a házban. Egy keveset vasalt, elmosogatott, majd feltett egy kis zöldséglevest. Majd süt mellé pár szelet húst és kész az ebéd. Nehezen ment a nemagyalás. Az óriási vetítővásznon elindult a film, amelyben a férje volt a főszereplő egy megcsalásos drámában. Minden mozdulatát elképzelte, és látta, ahogy mással csinálja mindazt, ami a kettejük öröme volt eddig. Már dél is elmúlt. Roli nem jött meg. Hívogatni nem akarta, nem volt szokása.

Miközben finom zöldség illat kezdte a konyha levegőjét átjárni, valami történt a testében. Hirtelen nedves lett a szék párnája, ami ült. Semmi más jele nem volt az új kezdetnek. Nem fájt, nem lüktetett, csak csendesen folydogált belőle a babát ringató folyadék.

Mielőtt megrémülhetett volna, Rozi néni lépett be a nyitva hagyott ajtón. Nem volt igazán nénis, de öregebb volt nála egy húszassal. Semmit sem kellett mondania.

– Hol a holmid? – kérdezte lágyan.
– Az ajtó mellett.
– Az urad? Mindegy, gyere, beviszlek.
Ella felállt.
– Szólok neki előbb!
– Hagyd most! Fontosabb vagy! Majd a kocsiban – mondta neki olyan kedvesen, hogy Ellának sírhatnékja támadt.

Szülni fog. Nem sokára. És meg fog halni.

Érdekes módon, az eddig sötétbe ágyazott, riasztó gondolat most nem taglózta le. Váratlanul semmissé lett a hónapok óta dédelgetett gyötrelem.

Rozi néni belekarolt és másik kezével felkapta a kis bőröndöt.

A kapuban oda kiáltott a férjének. Az csak bólintott és már tolatott is a kocsival.

– Ne félj, kislány! – nyugtatta ugyanolyan kedvességgel, ahogy a felesége.

Ahogy elindultak, megjött az első fájás. Enyhe volt, inkább olyan jelzésszerű. És követte a többi negyven perc alatt, amíg beértek. Rolinak nem tudott szólni. Telefonja az asztalon maradt. Nem baj, szórakozzon csak a szeretőjével! Ő majd szül. Aztán, ha netán túléli, elválik.

A kórház kapujában erősödni kezdtek a fájások. Nem is erősödtek, hanem tépték, marcangolták az altestét. A baba átvette az uralmat, és jönni akart.

A kontyos szülésznő és az orvos viccelődött, hogy biztosan futóbajnok lesz a baba, úgy elstartolt.

Ella nem mosolygott. Testét rángatta, ölte, szúrta, nyomta a gyerek, aki nem akarta többé a benti világot. Csak ködös sejtései voltak az idő múlásáról. Mintha nem e világban küzdött volna már. Aztán elájult.

Amikor magához tért, egy nővér nézett rá csillagszemmel.

– Na végre, anyuka! Ne ijesztgessen már bennünket – nevetett fel megkönnyebbülten.
– Élek? – suttogta halkan. – Babám?
– Noná, hogy él! Kislánya is remekül van.

Semmit nem érzett. Kinézett az ablakon. Sütött a nap, felhő egy szál sem volt. Szája kiszáradt.

Nehezen vette észre Rolit, aki párás tekintettel tartotta babájukat.

– Laci bácsi szólt. Kicsit elkéstem – hajtotta le a fejét. Aztán felnézett és elmosolyodott.
– Megfoghatom? – kérdezte Ella.
– Persze, hogy meg. A mi kislányunk! – nyújtotta át. Ella fejében megfordult, hogy milyen gondtalan és derűs. Nem izgatja, mi lesz, nem tudja, hogy ő tudja.

A puha baba felsírt egy pillanatra, majd újra elaludt.
Megfogta. Pillekönnyű.

Csak nézte a tökéletes arcocskát, a száját és elfacsarodott a szíve. Apa nélkül kell felnőnie. Ez már biztos, eldöntötte. Hogy mikor, maga sem tudta.

– Mutatok valamit! – szólalt meg váratlanul Roli. Hangjából kicsengett a türelmetlenség.

Előkapta a telefonját és odatartotta az orra elé. A baba felsóhajtott és aludt tovább ártatlanul.

Egy bölcső volt a képen. Majdnem kész volt.
– Én csináltam! – húzta ki magát. – Ha nem siet ez a bikkmakk, elkészülök.
Ella nagyot nyelt.
– Te? Mikor?
– Nem volt könnyű. Meg akartalak lepni.
– Baloghéknál?
– Honnan tudod? – kapta fel a fejét a férfi. – Ki fecsegett?
– Láttam ott a bicajodat. Kétszer is.
– Nem is mondtad.

Ella elfordította a fejét. Elpirult. Aztán még jobban.

A férje, akit évek óta szeretett, akiben pár hónappal ezelőttig feltétlenül hitt, lassan megértette a hallgatást.

– Ronda vagy! – nevetett fel. – Hát nem tudod, hogy szeretlek?

De…Tudta. És fülig szájjal nevetve sírni kezdett.

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here