A rongybaba – 4. rész

“– Érted jöttem – mondta hosszú percek múlva. – Ha még akarod.”

Az előző részeket itt olvashatod

Erre azt kellett volna mondania, hogy igen, és legyen hatalmas hepiend az élet, de a lány megmerevedett. Valami erősen összerántotta a szívét és nem engedte örülni. Nem hitte, amit hallott. Talán az egész egy gúnyos játék, gondolta haragosan.

– Most mennem kell – ugrott talpra.

 
 

Gergely elsápadt. Tudta ő, hogy tizenöt évet nem lehet csak úgy megrágni és megemészteni, mert torkán akad az embernek. És Marcsi hirtelen belefulladt az elmúlt idő gombóccá növekedett fájdalmába. Tisztán látta, hogy nincs miért rágódnia a múlton, mert a múlt sose kérdezi meg, van-e értelme belé kapaszkodni. Néha a megszokott rossz felülírja a friss jót.

– Rendben – nyögte ki a srác. Ezen az egy szón nem jutott túl a döbbenete. Megértette a reakciót, elfogadta, hogy túl direkt volt, de a lány kérdezte, mintegy sugallva a választ. És most elmenekül.

Mindketten menekültek az az élet elől, amit már réges-rég élhettek volna, de elszalasztottak. És most, érett fejjel, mögöttük ezer meg ezer óra tapasztalatával, megrettentek. Pontosabban a lány. Vajon mitől ijedt meg valójában? Mit hitt róla?

Vagy már nem érez semmit, ő meg ostoba módon nem is puhatolózott előtte?

Marcsi olyan hevesen csukta be maga mögött az ajtót, hogy az akkorát csattant, hogy megremegtek a falak. Nem direkt, inkább a huzat volt, ami ebben közre játszott, mégis úgy tűnt, mintha a félelme ragasztotta volna vissza az ajtófélfa keretei közé a régimódi faajtót.

Lefutott a lépcsőn, és az utcára érve úgy lihegett, mintha maratont futott volna.

Hányingere volt, ami keveredett az izgalommal, örömmel és a rettegéssel is. A kapuban összegörnyedt a fájdalomtól, ami a gyomrába hasított. Azt a pár lépést hazáig vánszorogva tette meg. Remélte, hogy Gergely nem néz utána, és nem látja a görcsöt, ami egész testén átfut és magába zárja.

Keresztanyja viszont látta a falfehér lányt és nem tudta, vajon kimenjen-e hozzá, vagy hagyja, hogy bevonszolja magát. Biztos volt benne, hogy nincs testi baja. A félelem művel ilyesmit, tapasztalta élete során nem egyszer. És ha nem téved, akkor hagynia kell, hogy ezt a csatát megvívja az a harcos, akire mérték.  Így megvárta, amint a lány erőnek erejével kiegyenesedik, és hófehér arccal belép az ajtón.

Nem szólt semmit, csak eresztett egy pohár hideg vizet, és átnyújtotta. Marcsi úgy húzta le az egészet, mintha életmentő italt kapott volna. Arcába lassan tért vissza a szín, és kezét már nem szorította a gyomrára.

Edit átölelte a vállát és megsimogatta a haját. Ezzel a mozdulattal elindította  benne a sírást.

– Kislányom, sírd ki magad alaposan! Az most mindennél többet ér! – mondta neki meleg hangon.

Marcsi meg sem tudott szólalni hosszú perceken át, majd zsebkendő után kotorászott a kanapé mellett a földön. Mindig ott tartott egy csomaggal.

Kifújta az orrát és megpróbálta visszacsendesíteni szíve dobogását.

– Nem akarok sírni – hüppögte. – Már eleget sírtam Gergely miatt.
– Mi történt, kincsem? Bántott? Kiderült, hogy felesége van? Vagy nősül?
– Drága Edit néni… Egyik sem. De tényleg!
– Az almás pite nem lehetett ennyire rossz – próbált viccelődni az asszony. – Vagy mégis?
– Jaj, odáig nem is jutottunk, hogy megkóstolja… Sarokba szorítottam a faggatásommal.
– Nem hiszem, hogy a kérdéseid tolakodóak lettek volna. Volt mit megbeszélnetek.
– Talán… Már nem vagyok benne biztos, hogy meg lehet beszélni a kiesett időt.
– Marcsi, megijedtél, hogy már nem ugyanazt érzed, amit régen? Biztos voltam benne, hogy a szerelmed iránta több egyszerű szerelemnél. Igazi szeretet van mögötte.
– Egész életemben szerettem Gergelyt. Akkor is, amikor kis hülye volt, akkor is, amikor játszotta az eszét előttem, és akkor is, amikor más lányoknak csapta a szelet. Legjobban viszont, amikor tudtam, hogy nem mehetek utána. Aztán kijózanodtam. Csitult bennem a hiánya. Megnyugodtam. És most itt van és engem akar.
– Ezt mondta?
– Azt mondta, értem jött haza.

Edit hangosan nevetni kezdett.

– Ezért a mondatért mások ölni tudnának. Tudod, hány meg hány nő hallaná szívesen, hogy miatta átrepülik az óceánt, és hiába az idő és a távolság, nem feledték? Magasságos ég!

Marcsi hallgatott. Újra maga előtt látta a fiú kissé ijedt arcát, remegő kezét, és azt a megjátszott lazaságot, amivel a bort töltötte. Vajon lehet remény kettejüknek? Van-e akkora erő a kapcsolatukban, hogy a kihagyott idő vásznát újrafoltozza? Még nem tudta a választ. Egyelőre hallgatott és hagyta, hogy gondolatai úgy cikázzanak a fejében, mint a flippergolyó a legvadabb játék kellős közepette.

Edit nem faggatta tovább. Annyit mondott, hogy elmegy sétálni a környéken, és eszik egy fagyit.

Marcsi örömmel vette tudomásul végtelen tapintatát. Mihelyt egyedül maradt, lefeküdt a kanapéra, és nyitott szemmel bámulta a plafont. Az apró repedések a sarokban régóta nyugtalanították, de nem volt pénze megjavíttatni.

Amerika. Neki nem vágyálom, ezt tudta. Kíváncsiság volt benne, de kalandvágy már nem. Azon gondolkodott, vajon meg tudna-e szokni ott? És akkor a másik kérdés is felmerült benne? Meg tudna-e szokni itthon azzal a gondolattal, hogy elszalasztotta élete szerelmét, mert félt. Nem az ottani élettől, vagy emberektől, hanem attól, hogy vajon nem derül-e ki, hogy mégse illenek össze. Ezt viszont nem tudhatta meg anélkül, hogy igent mondott volna.

Egy gyorslábú pók futott végig a mennyezeten, és egyenesen a legnagyobb résbe mászott. Ám pár pillanat múlva jött is elő, és folytatta útját.

Pontosan olyan, mint én, gondolta a lány. Cél nélkül futkos, ahelyett, hogy megállna és megértené, hogy valahol meg kell állapodnia. Méghozzá ott, ahol érdemes hálót szőnie.

Gergely rájött erre és volt annyi bátorsága, hogy megmondja neki. Nem köntörfalazott, nem futott felesleges köröket, egyszerűen kimondta, hogy őt akarja.

Igaza volt Edit néninek. A félelem nem szabhat határt az érzelmeinek. Nem kötheti gúzsba a mi lesz, ha-kérdés? Ki tudja? És vajon fontos ez? Talán nem az a legfontosabb, hogy szereti őt és ő is mindig szerette?

Felült és szemével megkereste a rongybabát. A hírvivőt.

Benyúlt az asztalfiókba, kivett egy cetlit. Egyetlen szót írt csak rá: Veled! Majdnem rajzolt mellé egy szívecskét, de meggondolta magát. Gombostűvel a babára tűzte és mosolygó arccal átsétált Gergelyékhez. Letette a lábtörlőre, majd hazasétált. Még akkor is mosolygott, amikor leült a számítógépe elé, hogy megírja felmondólevelét a cégnél.

Vége

Előző rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here