Otthon csend van. A gyerekek még nem értek haza, és ennek most örülök. A ház ragyog, most nem én takarítottam, jött egy páros, ahogy máskor. Úgy néz ki, mint egy álomotthon, ahol csak boldog emberek élhetnek.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Valószínűleg így is van, mert ki mondja, hogy a férjem nem boldog? Biztosan az, csak épp több helyen is. Nincs az megírva sehol, hogy csak a családi élet adhat örömet. Valószínűleg hatalom- és szexmániás, és ezt ki is használja külsejénél és pozíciójánál fogva. Megértem a nőket, én se mondanék neki nemet, mert lehengerlő, kedves és azonnal tudja, mit kell mondani, vagy tenni.
Felvillannak előttem a nők képei, akik valószínűleg nem sokat jelentenek neki, viszont elengedhetetlen kellékei az életének. Ő azért boldog, mert megkaphatja, amire vágyik. Ki ne lenne az a helyében? Mellesleg diszkrét és ügyes. Emelem kalapom előtte, és ha nem rólam lenne szó, még el is ájulnék tőle. Ám ebben a pakliban én is kártyalap vagyok. Talán még mindig az ász, de ezt még a jó isten se tudja. Az ász talán maga a férjem, aki remekül oszt és mindig a bank nyer. Kivéve, akkor, amikor én ülök az asztal túloldalán.
Azon töprengek, mi legyen. Meddig hagyjam ezt a játékot? Bánt ez engem annyira, hogy felrúgjak mindent? Még nem tudom. Tulajdonképpen csak haragszom, de nem vagyok igazán sértett. Ebben benne van az is, hogy mások nem tudnak az egészről, így nem szánakoznak rajtam. Vagy ha tudnak, mélyen hallgatnak. Sose fogják az orrom alá dörgölni, mert jóban akarnak lenni velem. Nem áll érdekükben megalázni, csak mögöttem sajnálkozni.
De mint mondottam, jöhet a bosszú. Több módja is lehet. Az az egyszerű, ha olyan pasit szedek fel, aki erősen elüt a férjemtől és ez a tudomására jut. Valamiben nagyon másnak kell lennie. Ez az ő esetében a fiatalság és pénztelenség lehet. Ha fiatalabb a srác, az neki erős konkurencia, ellene nem tud tenni. Ha nincs pénze, az meg sértő, mert azt hiszi, a pénz mindenható és bárkit bármikor megvásárolhat. Nem tart sokáig, amíg rájövök, van egy tökéletes jelöltem. Kicsit öntudatosabb a kelleténél, valószínűleg makacs is, de majd betöröm. Biztos vagyok benne, hogy nem fog nemet mondani, csak jól kell csinálnom. A férfiakat a hiúságuk ejti rabul. Mindig jobbak akarnak lenni a másiknál, mint az ovisok. Valamiben ki kell tűnniük, és ha el is érnek egy bizonyos célt, mindig többre vágynak. Ezért háborúznak. A fél királyság sosem elég, villogni kell azzal, amijük van és szerezni kell mellé egy másik fél birodalmat. Ezért van több kocsijuk, szeretőjük, vállalatuk vagy bármi, ami látványos.
A jelölt még nem tudja, mi vár rá, de majd becserkészem. Még a nevét sem tudom. Fel kell hívnom a férjem, és meg kell kérdeznem tőle, melyik cég küldte a nagyon szexi pincérfiút. Persze, hogy ő a jelöltem, ideális a feladatra. Máris indítom az akciót.
– Édesem, találtam egy karórát, szerintem a pincér srácé lehet, aki tegnap nálunk dolgozott. Szerinted, mi legyen vele? – Abban reménykedem, hogy nem mondja, dobjam ki, ha nem rám bízza a dolgot.
– Aliz, kedves, most nem érek rá, megtennéd, hogy intézkedsz? Vagy hagyd a fenébe, majd jelentkezik ő, nem a mi dolgunk.
Hangja fura. Nincs egyedül, de visszafogja a zihálást. Hallom, ismerem ezt. Mégis válaszolgat, mert ez a rendje a dolgoknak. És ő pontosan tudja, hogy így nem bukhat le. Még nem ismeri a feleségeket, akik azt is észreveszik, ha egy szőrszál másképp áll a férjük karján.
– Csak azt mondd meg, kit hívjak fel, nem akarom, hogy az a szegény fiú keresse. Tudod, hogy milyen ezeknek… Rossz lenne elveszítenie egy közepesen snassz órát is.
Úgy érzem, kimerítettem a sznobizmus fogalmát ezzel a lekicsinylő megjegyzéssel, de muszáj terelnem.
– Jó, akkor hívd a Wallace and Wallace-t, ők eligazítanak. De ne fordíts rá sok energiát! Este találkozunk, sietek, ahogy mindig!
– Köszönöm. Jó munkát!
– Ölellek, Aliz.
Persze. Ölel. Hangosan nevetek. Szerencsére nem hallja. Most is valakivel hetyeg, de azért helyén van az esze.
Kikeresem az említett céget és hívom is. Egy hölgy készségesen megmondja, hogy az általam keresett fiút Kerekes Viktornak hívják és megkérdi, netán panaszom lenne rá. Tiltakozom, és elmondom az óra-ügyet, amit hálásan vesz tudomásul.
És jön a második kör.
Amikor a jelöltem felveszi és beleszól, beleborzongok kellemes hangjába.
– Üdvözlöm! Ha emlékszik még, tegnap nálunk dolgozott – kezdem.
– Persze. Valami gond van? Nem jól számoltunk el?
– Dehogy, nem erről van szó. Itt felejtette az óráját – mondom könnyedén és várom, hogyan reagál, hisz tudja, hogy hazudok.
Egy pillanatig hallgat, aztán az egyenes utat választja. Látom maga előtt, ahogy azon töpreng, mit akarhat tőle az a nő, aki tegnap kevélyen rászólt, és nem akart tegeződni sem vele.
– Nem volt rajtam óra. Sose hordok, ha dolgozom – mondja.
– Biztosan? – kérdem. – Pedig találtunk egyet, és senki nem jelentkezett érte.
– Lehet, hogy előkerül a gazdája… Köszönöm, hogy ilyen figyelmes volt.
No, nem, ennyivel engem nem lehet lerázni.
– Nagyon szívesen. Ez a legkevesebb, ha már majdnem elgázoltam. Szeretnék elnézést kérni még egyszer. Esetleg jóvátehetem egy itallal? Volna kedve meginni valamit velem?
Azt hiszem, ha eddig nem esett le az álla, akkor most biztosan. Tisztában van vele, hogy mindeddig kamuztam. Nem hülye, máskor is kaphatott hasonló ajánlatot, elvégre nagyon jóképű.
– Nem történt semmi. Emiatt ne érezze magát rosszul. Láthatta, hogy jól vagyok.
Nem adja magát könnyen, ez szimpatikus. Tegnap nem voltam vele kedves, most nem fog elájulni tőlem.
– Rendben van – válaszolom. – De ha véletlen úgy hozza, akkor egy kávéra szívesen meghívom. Vagy bármire.
– Okés, ha a véletlen is úgy akarja, akkor szívesen – nevet.
Átlátszó az egész, de rám hagyja.
Amikor leteszem, már tudom, hogy segíteni fogok a véletlennek. Nem véletlenül.
fotó: Pinterest
