Negyvennégy éves vagyok, 15 éve házas, van két gyerekünk. Ezek lennének most a paramétereim, nem a magasságom és a súlyom. Tizenhét éve ismerem a feleségem, és most ott tartok, hogy nem tudom elviselni. Még mutatós nő, ad magára, sőt pár évet le is tagadhatna. Mások előtt mindig vidám, és azt mutatja, hogy tökéletes a házasságunk. Ha társaságban vagyunk, bújós, kedves, simulékony, én meg úgy bámulok rá, mint egy földönkívülire. Minden kedvessége, figyelmessége felém addig tart, amíg más látja. Mihelyt kilépünk a bűvös ki mit mond rólunk-körből, átváltozik az ördöggé. Nem boszorkány, mert annak talán van jó oldala is, a feleségem az idők során kifordult önmagából.
Amikor megismertem, vidám, büszke lány volt, aki megszokta, hogy körberajongják, szülei elkényeztették, megkapott mindent, amire csak ránézett. Mégis két éven át olyan tudott lenni, hogy elhittem neki, megelégszik azzal, amink van. Én tényleg nem vagyok egy mulya férfi, de sok türelemre volt szükségem az elmúlt években, hogy kibírjam a házasságunkat. A feleségem szemében én vagyok a rossz, az élhetetlen, a gyáva, akinek nincsenek tervei, aki megelégszik a kevés fizetéssel, akinek jó az ötéves kocsi is. Nem akarok évente többször nyaralni külföldön, és a színházhoz is fáradt vagyok. Ez azonban egyet jelent szerinte: ostoba vagyok a fennköltebb élvezetekhez. Bezzeg ő.
Amikor a lányunk születése után abban egyeztünk meg, hogy ő otthon marad, ha kell három évnél is tovább, nem sejtettem, hogy ez lesz a vesztem. A házimunka és a gyereknevelés nem elégítette ki, ami nem is lenne gond, mert miért kellene egy nőnek ebben elmerülnie, viszont a költekezése rányomta a bélyegét a mindennapjainkra. Hó végén alig maradt a közös kasszában valami, de ő azt vágta a fejemhez, hogy mások jobban élnek, és ez az én hibám, mert én akartam két gyereket és nagy házat, ő megelégedett volna eggyel is. Hálát adtam a jóistennek, hogy ezt nem hallotta a kisebbik, mert egy életen át vitte volna a terhét.
Aztán persze elhangzott az is, hogy vannak, akik másodállást vállalnak. Én ekkor már otthon is dolgoztam, hisz a tervezést lehetett folytatni home office-ban is, nemcsak az irodában. A feleségem látványosan sütött-főzött, naponta sikálta a fürdőt, mondván, neki végtelen sok a dolga. Amikor végzett, rászállt a gyerekekre, és órákon át gyakoroltatta őket, csakhogy elmondhassa, ő bezzeg foglalkozik velük, nem ül otthon ölbe tett kézzel.
Amikor megleptem a családot egy horvátországi úttal tavaly, fintorgott. Közölte, minden paraszt odautazik, mert olcsó és közel van. Megérdemelnénk már egy hajóutat vagy legalább Madeirát. Az sincs a világ végén, de hát én nem tudok eleget keresni, mert a jobb munkákat mindig elhappolja előlem valaki. Ez persze azért van, mert visszafogott és gyáva vagyok. Nem tudom kinyitni a szám, hogy kiálljak magamért. Ők meg isszák a levét.
A gyerekek ilyen viták alkalmával a szobájukba menekülnek. Bence tizenkettő, Anikó hat. Sajnálom őket, mert nem ezt az életet szántam nekik. Úgy érzem, az anyjuk alig várja, hogy hazaérjek, és úgy veti rám magát, mint a lesben álló vad a prédára. Mindenbe beleköt, mindent bírál. Én ebben a házasságban csak egy lúzer lehetek, bezzeg a Kati férje, meg a Beáé meg tudja a fene kié, na, ők aztán tudják a tutit, mert a szülőire is új BMW-vel jöttek nem rég, és Dominikán nyaraltak, nem pedig Trogirban. És akkor még nem láttam a cipőjüket, meg az ékszereiket.
Az is baj, hogy nem veszek virágot, ha veszek, nem jókat, mert nehogy már szimpla rózsákkal jöjjek az évfordulónkon, és a Merci csoki meg egyenesen nevetséges. Van rajtam egy kis súlyfelesleg is, hol máshol, mint a hasamon. Egyik este közölte, hogy undorítóan elhanyagolom magam, aztán meg csodálkozom, ha nincs kedve szeretkezni velem. Végig néztem magamon, nem vagyok undorító, csak elmúltam negyven, és a kamasz srácot már rég felfalta a mostani énem.
El akarok válni. Ha kimondom, megdermedek a gondolatától is. Mi lesz akkor a közös évekkel, a gyerekekkel és a házzal? Pontosan tudom, hogy mindenkiben ez a kérdés merül fel elsőként, de Pista is lépett, pedig ő idősebb nálam. Azt mondta, a ház is egy tárgy, a gyerekek meg megértik majd idővel. Anikó hatéves…Most hagyjam itt, amikor elsőbe készül? A fiunk kamaszodik. Mi lesz, ha elkallódik, mert lesznek bandák, amelyekben jobban érzi majd magát, mint otthon?
A bíróság még ma is legfőképp az anyának ítéli a gyerekeket. Annyi pénzt fizethetek utánuk, hogy albérletre biztosan nem fog telni, és akkor még ennem is kellene.
Ülök a kanapé szélén, a nejem a kozmetikusnál, mert az neki jár, meg nem szeretne öregedni, szóval kell a kencefice, én meg itthon jajgatok. Negyvennégy vagyok. Ha az átlagot nézem, talán van húsz évem, meglehet, hogy annyi se. Addigra nagyok lesznek a gyerekek, ha szerencsénk van, kirepülnek, és itt maradunk ketten ebben az elátkozott házban. Lesz egy jobb kocsink, ötévesnél aligha fiatalabb, és párszor eljuthatunk még a tengerhez, amely mindegy, hogy Görögország partjainál hullámzik vagy Tenerifénél. Szép. Nekem. Neki nem mindegy.
Ha én adom be a válókeresetet, akkor mindenki ellenem fog fordulni a családban. Azt fogják gondolni, van valakim, noná, hogy van, hiszen a férfiak mindig találnak fiatal nőcskét. Senkit nem fog érdekelni, hogy nem is kerestem. Nem akarom megcsalni a feleségem, sose voltam híve a kikacsintásnak. Viszont ez az állapot, amiben vagyunk felemészt. Már görcsben a gyomrom, amikor nyitom a bejárati ajtót. Mint gyerekkoromban, amikor minden pillanatban anyám könnyen eljáró kezétől rettegtem. A pofon nála egyféle szeretetnyelv lehetett, mert igen gyakran alkalmazta. Az itthoni virtuális pofon azonban nem az arcomon, hanem a szívemen csattan. Tudom, ez nem túl macsó kijelentés, mégis. Egy férfinek nem lehet panasza? Nem fájhat a szíve, mert nem szeretik? Neki csak pénzautomatának kell lennie azért, hogy a világ jó apának, családfőnek tartsa?
Bámulom a padlót, és összefacsarodik a szívem. Mi vár rám? Hol a jó megoldás? Hol van az én életem a saját sorsomban?
Kép forrása: Pinterest
