Igaz történetek – Hülyeség hülyeség hátán

“Aki ismer, tudja, mindenhová biciklivel járok, és barátaim szerint így égi csoda, hogy még élek, mert már estem le néhányszor, mentem neki oszlopnak, mert a táskámban kotorásztam telefon után, és előfordult az is, hogy nem adtam meg az elsőbbséget egy autónak, ami kis híján elütött. Nem, nem arra számított, hogy bevágok elé, még akkor se, ha az ő útja keskenyebb volt, szerintem, nem is fő út.”

Most két olyan történetet szeretnék elmesélni, amelyben az ember akaratán kívül hülyét csinál magából. Persze sok ilyen van, mert nem kevés alkalommal vagyunk képesek a helyzetnek nem megfelelően viselkedni, amin később nevetünk, de az adott helyzetben nem találunk viccesnek.

Az egyik egy esés története, aminek én vagyok a főszereplője, nincs mit tagadni, tudok hülyeséget hülyeségre halmozni.

 
 

Aki ismer, tudja, mindenhová biciklivel járok, és barátaim szerint így égi csoda, hogy még élek, mert már estem le néhányszor, mentem neki oszlopnak, mert a táskámban kotorásztam telefon után, és előfordult az is, hogy nem adtam meg az elsőbbséget egy autónak, ami kis híján elütött. Nem, nem arra számított, hogy bevágok elé, még akkor se, ha az ő útja keskenyebb volt, szerintem, nem is fő út.

Ez az esés viszont álló kerékpárral történt. Hogy azzal hogyan lehet esni? Elárulom. Úgy, hogy az ember lánya hirtelen meglát valakit (mondjuk egy jó pasit, akiből igen kevés futkározik napközben az utcán), és hirtelen elfelejti, hogy a bicikli álló helyzetben nem képes megállni két keréken. Épp így voltam én is, amikor egy arra járó idős úr, csak ennyit mondott finoman, jó szándékkal, ahogy rádőltem egy parkoló autóra:

Máskor le kell tennie a lábát, ha megáll!

Kis híján elsüllyedtem szégyenemben tekintetét látva, amiért annyira elbámultam, hogy eldőltem, mint a liszteszsák.

A másik kellemetlen incidens, ami mindenkinek vicces volt, aki hallotta utóbb, csak alanyának nem, a barátnőmmel esett meg, aki várta a pizzafutárt. Kivételesen nem az ismerős, enyhén leharcolt úr érkezett a rendeléssel, hanem egy baromi jóképű idegen srác, miközben a barátnőm feltekert, kócos hajjal, kinyúlt, pecsétes pólóban ajtót nyitott. Menten lefagyott, és olyan zavarba jött, hogy ezresből is kért vissza, miközben háromezer volt az ebédje. Majd miután kimagyarázta magát zavarában, ahogy elindult a nagyon helyes fiú, még utána is kiáltotta, hogy ő máskor csinos szokott lenni, és ne higgye, hogy ennyire lestrapált a mindennapokban.

Így a fiú már nemcsak azt gondolhatta, hogy ápolatlan, hanem meggyőződhetett arról, hogy komplett bolond is.

Hogy a kellemetlen helyzetek miért járnak arcpírral, nem lehet tudni, de az biztos, hogy mindig akkor következnek be, amikor a helyzet, amiben vagyunk még égőbb a megszokottnál. Ugyanúgy, mint amikor ajtót nyitunk egyszál törülközőben a barátnőnk férjének, aki épp beugrott pár színházjeggyel, amit ajándékba hozott, vagy amikor kicsomagolunk egy olyan a küldeményt, amit nem volna szabad meglátnia senkinek…Szóval, ezek a helyzetek általánosak, és az a szerencse, hogy nem lehet őket megörökíteni, mert, ha testkamerával járnánk, az egész világ rajtunk röhögne, főleg az olyan elesős szituációkon nevetve, amelyek a neten ezreket késztetnek hangos röhögésre.

Kedves Olvasóink! Ha van bátorságuk, kedvük, osszák meg velünk vicces kalandjaikat! Várjuk kommentben a történeteket!

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here