Egy nárcisztikus szülő a gyereke életét éli.
Nem, nem a jóindulatúan aggódó, vagy esetleg túlféltő anyákról és apákról van szó… hanem azokról a szülőkről, akik tökéletesen figyelmen kívül hagyva a gyermek jellemét, álmait, vágyait, a saját akaratukat és vágyaikat vitetik vele keresztül. Fodros, pink ruhába öltöztetik a lányukat, noha az egyébként egy vagány, fára mászós habitus. Jogi karra kényszerítik a majdnem felnőttet, pedig az mindennél jobban szeretne irodalommal vagy szociális munkával foglalkozni… A nárcisztikus szülő leuraló és egyáltalán nem empatikus.
Egy nárcisztikus szülő elnyomja a gyermekét, azért, hogy ő mindig fontosabb, nagyobb, hatalmasabb maradjon. Kritizál, összehasonlítgat, a pozitív érzéseket és jellemvonásokat lekicsinyli. “Soha nem leszel elég jó!” “Mindig csak a baj van veled!” – mondogatja.
Egy nárcisztikus szülő felsőbbrendű. Fals büszkesége leginkább anyagi vagy intellektuális alapon nyugszik. Ezt a látásmódot gyakran így fejezi ki: “Mi nem olyan család vagyunk, ahol ez és ez megtörténhet.” “Nálunk ez nem szokás, mi ennél többek vagyunk.” “Méltónak kell lenned a nagyapád szellemi örökségéhez!”
A manipulálás és vádlás is nagyon gyakori: a nárci szülő a gyerekében keresi a bűnbakot. “Miattad nem vagyok boldog.” “Feláldoztam érted a karrieremet, te mihaszna!” “A bátyád nyomába se érsz!” – hangoztatja rendszeresen.
A függésben tartás gyakorlatilag egy alaptulajdonság: miután a nárcisztikus szülő elnyomta a gyerekét, elhiteti vele, hogy tartozik neki azért, amiért ő felnevelte: anyagi, érzelmi és minden más szempontból el kell, hogy tartsa őt az utód. (Noha ez nem igaz, az, hogy a gyermek eltartja a szülőt, egy nemes és empatikus tett, nem pedig egy alapvetés.)
Furcsa így kimondani, de az a helyzet, hogy a nárcisztikus szülő féltékeny. Féltékeny a gyermeke érettségére, önálló döntéseire, életére, munkájára, bármire, amit ő egyedül, nélküle visz véghez. Egy nárcisztikus szülő ezért még a felnőtt gyermekét is képes tételesen megalázni, verbálisan megsemmisíteni önző, féltékeny dühében.
