Isten nem ver bottal. Senkit se, engem viszont azzal is. Ki a kórság gondolta volna, hogy rövid időn belül elveszítek mindent, ami fontos nekem? Pontosabban mindenkit. Most itt állok egymagamban, egy nyüves panzióban a ragadós tulajjal, aki mindent megtesz, hogy ágyba vigyem, amikor megcsörren a telefonom. Nem hiszek a szememnek, Adél keres.
– Szervusz kiscicám! – mondom kedvesen.
– Cicád neked a keresztanyám unokahúga! Mit jössz ezzel? Beszélnem kell veled, de nem azért, mert annyira van kedvem hozzád, hanem mert muszáj.
– Nem értelek. Ha nincs kedved, akkor miért keresel?
– Mert olyasmit kell mondanom, amit akkor se hallgathatok el, ha te vagy a legnagyobb szemétláda a földön. Mondjuk fél óra múlva a Kinizsi utca sarkán? Van ott egy apró presszó.
Értetlenkedtem.
– Milyen Kinizsi? Pontosabban melyik kerületre gondolsz?
– Te szórakozol velem? Tudod melyikre! Szóval told oda a hátsód, mert van egy-két keresetlen szavam hozzád.
– Ott leszek, drága, főleg, ha ilyen szépen kérsz…
Amikor letette, éreztem, hogy valami nagy dolognak kellett történnie ahhoz, hogy újra szóba álljon velem. Lehet, hogy most csak eljátssza a haragost, de vágyik rám? Vagy arra vár, hogy könyörögjek neki? Bíz’isten, távol áll tőlem, de benne leszek. Miért ne? Szeretem, és ez mekkora blamázs lenne Izának. Elveszítené a szövetségesét. Összedörzsöltem a kezem, és elmentem zuhanyozni. Megborotválkoztam, és olyan illattal fecskendeztem be magam, amilyennek egy nő se tud ellenállni. A tükörbe pillantottam és készen álltam a hódításra.
Az utcán még ott díszelgett a kocsim a feliratokkal, ezért leintettem egy taxit, miután vettem egy csokor rózsát. A taxis úgy nézett rám, mint egy bolondra, talán az is voltam.
– Komoly randi vagy házassági évforduló? – kérdezte kacsintva.
– Egyik se, de a nők mindig behalnak a virágtól. Szóval muszáj! – Nevettünk. A forgalom miatt azonban késtem vagy tíz percet, de nem kellett különösebben aggódnom, mert Adél nem várt sehol.
Sejtettem, hogy direkt csinálja, a kis bestia kéreti magát. Ettől még vonzóbbá vált a szememben. Tudtam, hogy nyert ügyem van. Diadalittas örömöm addig tartott, amíg meg nem láttam feldúlt arcát az ajtóban.
– Minden rendben? – kérdeztem kedvesen és már nyújtottam is a virágot.
– Persze, te nyomorult. A virágot dugd fel magadnak! Terhes vagytok tőled, ez épp elég nekem.
Elsápadtam, majd elpirultam, aztán elvigyorodtam.
– Ez aztán a jó hír! – feleltem.
– Meg ne merd kérdezni, kitől. Tőled, te csaló…És nem értem hogyan, hiszen mindig védekeztünk. Eszem ágában sincs gyereket szülni, főleg neked nem.
– Akkor a szentlélek lehet a ludas! – vigyorodtam el. – Bár szeplőtelen Adélról nem beszélhetünk. – Ekkor már lendült a keze, majdnem kaptam egy akkora pofont, amelytől leszállhatott volna a fejem, de elkaptam karcsú csuklóját.
– Nonono! – nevettem fel. – Örülök, hogy a gyerekem anyja ilyen szenvedélyes!
– Ha nem hagyod abba, fejedre öntöm az italod! – rivallt rám. Többen felénk fordultak, és méltatlankodva pillantottak kettősünkre. Nem is értettem, nem egy úri helyen ücsörögtünk, hanem egy sokat látott presszó ragadós asztalánál.
– Mik a terveid? Kérjelek feleségül, ha elváltam?
– Eszedbe ne jusson! Meg se tartom, mert ilyen embertől, mint te nem akarok semmit. Csak azért jöttem, hogy elmondjam, mert jogod van tudni. Szóval ennyi a részemről.
– De Adél! Az a gyerek az enyém is! Nem vetetheted el! – kiáltottam dühösen.
– Nem, na figyeld csak meg. Szüld meg te, ha annyira akarod! – Azzal felpattant, és úgy viharzott ki az én gömbölyded, kívánatos kedvesem, hogy szó nélkül maradtam.
Apa leszek, tudatosult bennem. Apa, és meg se kérdeztem, hány hetes a terhesség. No, ideje még egy beszélgetésnek, gondoltam és lehörpintettem a whiskymet.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
