Ma majdnem lebuktam. Utálom a tavaszt, mert az emberekben felerősödik a késztetés: menniük kell sétálni, kirándulni. Egyiknek sincs sok értelmes, de fogjuk rá, hogy egészséges. Járhatnának helyette úszni vagy edzőterembe, és akkor mennyivel nehezebb volna belefutnia az embernek a feleségébe.
Keddi nap volt, Iza jóga napja, Adél találkozósa velem. Egyszer viccesen meg is jegyezte, hogy keddenként mindig ráérek, megfigyelte. Zavarba jöttem, és a véletlenről hadováltam neki. A nap persze sütött, mint az eszement, nekünk pedig a városban kellett csatangolnunk, kockáztatva egy lebukást.
Mégis mit mondhattam volna a kedvesemnek? Fáj a térdem vagy lusta vagyok? Mindkettő siralmasan hangzott volna, így megpróbáltam Buda felé terelni, mert Pest kevésbé izgalmas. Ez utóbbit úgy értettem, hogy nem mutatkozik esély egy kellemetlen összetalálkozásra. Nem tudom, hogyan felejthettem el, hogy Iza egy menő budai lakás harmadik emeletén jógázik. Valószínűleg nem figyeltem rá, amikor mesélte. Az odafigyelés azonban kulcsfontosságú az én esetemben. Nem hibázhatok még egyszer ekkorát.
Már a kalandozásunk végénél tartottunk, amikor megpillantottam egy kis cukrászdát, ami tenyérnyi volt, de épp emiatt tűnt romantikusnak. Egyetlen nő eszegetett a sarokban, amikor beléptünk. Életünk legfinomabb kávéját és krémesét ettük, és bódultan simogattam drágám combját az asztal alatt, amikor kipillantva a nyitott ajtón megláttam a feleségem. Matraccal a hóna alatt tépett felfelé a szemközti ház harmadik emeletére. Tudtam, hogy menekülnünk kell, de Adél szeretett sokáig tollászkodni, szürcsölgette a tejeskávéját, mire kézbe kellett vennem a dolgot.
– Ha megetted, mutatok neked még egy csodás helyet errefelé! – súgtam a fülébe, miközben beleszagoltam a hajába.
– Jaj, ne! Annyira jó üldögélni! A cipő feltörte a sarkam, nincs kedvem több sétához.
Tudtam, hogy nem maradhatunk, mert ha a nejem gondol egyet, és a jóga után beülne cseverészni, akkor emberhalál lesz a vége a napnak.
– Jaj, kicsikém! Ha kell, ölben viszlek! Jó? Ezt viszont muszáj látnod! – Szegény, úgy nézett rám, mint a bolondra, aki nem érti meg, hogy egy hólyagos sarok milyen könnyen felülírja az ember terveit.
– Jól van, ha már ilyen erőszakos vagy! – közölte durcás tekintettel. Szája lebiggyedt, imádtam.
A gond azonban az volt, hogy egyetlen csodásnak nevezett helyet se ismertem a közelben. Mi a fenét tegyek? Mialatt Adél elment a mosdóba, gyorsan rákerestem a környékre, de csak egy híresen keskeny házat találtam, amelynek az volt a híre, hogy minimum háromszáz éves, és aki megvette anno, törpe volt. Úgy éreztem, ez akár még jó is lehet, így, amikor visszaért, már adtam is rá a kabátját. Kicsit fintorgott, de mivel hajthatatlan voltam, belement egy rövid gyaloglásba fájó lábbal is. Ahogy kiléptünk az ajtón, megakadt a szemem a felszolgálón, aki átható tekintettel méregetett. Flörtölt volna? Meglehet. Csinos, magas lány volt, nem mondtam volna neki nemet, ha épp nincs két nő az életemben. Kettő, akiket szeretek. Igen, nevessen ki érte bárki! Nem ámítom magam.
A sarkon befordulva még a szemem sarkából láttam, hogy kijön Iza a kapun egy másik lánnyal, és mit ad isten, egyenesen a cukrászdába tartanak. Ekkor megértettem, hogy szeret engem a Teremtő, különben nem támogatna. A gondolataim ezerfelé kalandoztak, de csak meséltem és meséltem a törpe férfiról, aki abban a bordótéglás házban élt magányosan. Hogy mindezekről honnan tudtam? Sehonnan. Akkor találtam ki mindent, de Adélt le tudtam nyűgözni. A ház kapujában hosszú percekig csókolóztunk, aminek az lett a vége, hogy totál beindultam.
– Akkor szombaton anyáékhoz megyünk, ugye emlékszel rá? – kérdezte vággyal teli szemekkel.
Micsoda? Mikor mondtam igent erre, töprengtem, de arcomra mosolyt kellett varázsolnom.
– Hát persze! – suttogtam, miközben alig bírtam megálljt parancsolni a kezemnek.
– Ne izgulj, kedvelni fognak! Csak jót mondtam rólad!
– Rosszat nem is tudtál volna – közöltem nevetve, mire Adél felnevetett.
– Mindig is imádtam a magabiztos pasikat! – jelentette ki. – Nem kell pátyolgatni az önbizalmukat.
– Én meg az ilyen belevaló nőket! – közöltem és megcsókoltam újra. Már nem fájt a sarka, ebben biztos voltam, mert úgy tapadt rám, mint tapéta a falra.
Pár órával később vacsora várt otthon. Nekem tészta, Izának saláta és tofu. Megértem, hisz ezektől marad fitt és szép. Mindig büszke voltam rá, mennyire gyönyörű. Ahogy Adél is, csak másképpen. Beszélgettünk, eszegettünk, mire felnézett a tányérjából és feltette a kérdést, amit eddig soha.
– Mit szólnál, ha azt mondanám terhes vagyok?
– Terhes vagy? – néztem rá döbbenten, mert váratlanul ért.
– Nem tudom, de késik. És már nem szedem a gyógyszert.
– Hű!
– Ennyi? – húzta össze a szemöldökét.
– Jaj, nem, ne haragudj! Meglepődtem.
– Úgy érzed, korai?
– Miért érezném? Három éve vagyunk együtt. Ha akarod, akkor legyünk hárman! – Én nem épp arra gondoltam, amire ő, de ez szerencsére nem látszott a fejemen. Azt hiszem. Pedig mekkora buli lehetne!
– Én vágyom egy csöppségre. Úgy érzem, vele lenne teljes az életünk.
– Én is ezt hiszem! – Felálltam és megöleltem. Igyekeztem heves szívdobogásomat lecsillapítani. Teljes? Nekem már most is az, és jó lenne, ha még sokáig így maradhatna. Ám minden múlandó, még az én tartósnak mondható szerencsém is.
Folytatjuk…
Kèp forrása: Pinterest
