A Pink Cats rendesen beindult. Hogy pontosan mi zajlott ott, Zsuzsó nem akarta tudni. Beszéltek mindenfélét, de hogy teltház volt mindig, az biztos. Hétvégeken kígyózó sor állt az utca végéig, az ott dolgozó olyasféle lányokról még a város legszélső utcájában is csámcsogtak. A kábítószer-téma is előkerült, habár ezt a lány nehezen hitte. Iván nem olyan, Iván csak boldogulni akar, de nem ilyen áron, mondogatta magának és nem gondolta tovább. Nem érdemes ezen rágódni, mondogatta Karolának is, mert az igazság mindig rejtve marad. Megkérdezni nem merte volna senkitől, jobb volt nem törődni ezekkel.
Szíve lecsillapodott, Zsolt is egyre többet dolgozott. Mivel mindketten belemerültek a hétköznapokba, kicsit el is távolodtak egymástól.
Karácsony előtt még egy utolsó nagy bevásárlásra indult a városba. Apróságokat vett már, de elhatározta, hogy keres valami különlegességet, mert szülei házassági évfordulója is közeledett. Huszonkét éve voltak együtt, nagy szeretetben éltek. Számára ők voltak az örök szerelem mintaképei, de nem úgy, mint a filmeken, hanem a valóság minden buktatójával együtt.
Szobatársai aznap délelőtt utaztak haza, ő a három órakor induló vonattal akart menni. Hideg szél fújt kinn, hó nem esett, pedig mindenki várta a karácsony miatt. Felvette drapp kockás szövetkabátját, ami alá bőven lehetett öltözni és nekivágott. A kabát, a hatalmas válltömésével, puffos ujjával olyan volt, mint ami el tudná nyelni a vékony lányt, ha akarná. De nem akarta. Ez volt a divat, és Zsuzsó sose szeretett kevésbé divatosan mutatkozni a többieknél. Volt benne némi rátartiság, ami abból is fakadt, hogy kisvárosból érkezett, vidékről, ahogy minden egri mondta. Bizonyítani akarta, hogy semmivel nem marad le a flancos városi emberektől. A belvárosi kanyargós utcában annyian voltak, mintha senki nem dolgozott volna aznap. A kirakatok fénylettek a szürkeségben. A levegőben sült gesztenye illata áradt, és az egyik sarkon egy öregember harmonikázott. Csoda, hogy nem küldték el a rendőrök, de az is lehet, hogy karácsony tájékán ők is lágyszívűbbek, mint egyébként. Álmodozva lépkedett a töredezett szélű aszfalton, apja halászléje járt eszében, meg hatalmas lucfenyő, amit minden évben felállítanak a nappali sarkában, és kivétel nélkül mindig ferde, amikor meglátta Ivánt. Ő nem mozgott a tömeggel, egyenesen őt bámulta. A szíve azonnal megdobbant. Mielőtt bármire is gondolhatott volna, a fiú elindult felé.
Megállt előtte, és rámosolygott. Azzal a szédítően szép mosolyával, a ragyogó szemével.
– Hát te? – kérdezte. Fekete dzsekiben volt, ami nem volt túl vastag, ezért zsebre vágta a kezét, és csak akkor vette ki, amikor az üdvözlő puszinál hozzáért a lány vállához.
Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagyunk, futott át Zsuzsó agyán, de nem bánta.
– Csak nem felejtettek itt? Mindjárt itt vannak az ünnepek és te nem Mezőszéken vagy bejglit sütni? – Hangjában volt némi irónia, de a szeméből nem áradt semmiféle gúny.
– Az is meglesz, tonnaszámra, csak még ajándékokat vadászok – válaszolta könnyedén. A hangja nem remegett, és ettől azonnal kihúzta magát. Ügyes vagy, mondogatta magában.
– Csak nem nekem? – kérdezte nevetve Iván.
– De, kinek, másnak? Általában az egész környéknek vásárolgatok, ha jó kedvem van – vágott vissza élesen.
– Nagyon helyes, mert én gondoltam ám rád! – Erre a srác felemelt egy dobozkát és meglengette Zsuzsó orra előtt.
Nem lehetett tudni, hogy komolyan beszél-e vagy épp játssza az eszét, mindenesetre összemosolyogtak.
– Remélem, valami nagyon csinos…– somolygott a lány.
– Nálad nem lehet szebb! De illik hozzád!
Ezen szavak hallatán a lány elvörösödött. Most meg mi a fene van? Itt állnak az utca forgatagában, Iván flörtöl vele, ő meg hagyja. Megbolondultak mindketten? Iván apa lesz nem sokára, őt meg eljegyezték… Nincs közük egymáshoz, és Ivánnak nincs joga ilyesmiket mondani.
– Nagyon vicces vagy, de azt hiszem, jobb lenne, ha a gyerekedre költenéd a pénzed. Biztosan a jövendőbelid is örülne neki.
Iván elkomorodott. Visszadugta fázós kezét a dzsekije zsebébe, és tőle szokatlan módon nem lökte a választ azonnal. Nagy levegőt vett, és mintha egészen máshol járt volna a tekintete egy pillanatig.
– Gyere, igyunk meg egy kávét valahol! Vagy teát, ha azt szeretnél… Beszélgetni akarok veled.
– Ugyan miről? Hidd el, nem venné ki jól, hogy velem lássanak! Biztosan valaki elpletykálná, aztán meg kitörne a botrány.
– Te most engem féltesz vagy magadat?
– Magamat? Nincs mitől félnem, van szám, meg tudom védeni magam. De neked nem egyszerű, hiszen…
– Figyelj, te nagyon bátor nőszemély! Nem kell aggódnod miattam, és ha nem bánod, akkor most berángatlak abba a presszóba, mert menten befagy a seggem, de úgy látom, te is reszketsz.
Azzal elkapta a lány kezét és húzta is maga után, egyenesen be a kettes számú belvárosi presszóba, ahol a kinti tömeg ellenére, nem voltak sokan. A pult mellett egy kontyos nő törölgette unottan a poharakat, és akkor se tért vissza arcába az élet, amikor újabb vendégek érkeztek. Füst és a meleg elegye megcsapta a lány arcát, amely úgy lüktetett, mint egy vulkán. Iván érintése minderre rásegített.
– Ülj le, királylány, azonnal jövök! Tea vagy kávé? – szólt vissza, amikor a pult felé indult.
– Kávé sok tejjel! – nevetett a lány. Boldog volt. Hogy mitől, maga se tudta. Közeledett a karácsony, a levegő tele volt várakozással, ő meg ott ült abban a füstös kis kávézóban, nézte Ivánt, aki hatalmas mosollyal, tele erővel és magabiztossággal cseveg a pincércsajjal, aki azonnal életre kel, ahogy meglátja őt. Ebben a fiúban van valami varázserő, gondolta büszkén. És szépnek látja őt. Ezen megint elpirult.
– Na, azonnal itt lesz minden! Kértem hozzá sok cukrot is, nem gond?
– Dehogy! Szeretem a cukrot!
– Figyelj, Zsuzsó, mondanom kell valamit, amit már régen el kellett volna mondanom.
A lány reszketni kezdett. Iván váratlanul a keze után nyúlt. Nem húzta vissza, hagyta, hogy az áruló, aki annyi időn át kínozta az emlékével, fogja, hogy a bőre a bőréhez érjen.
– Rendben. Mondd! – ennyit tudott kipréselni magából.
Kép forrása: Pinterest
