Kilenc betű 23. rész – A szakítás

“ Legyen…Zsolt, mondanom kell valamit. Nem akarom halogatni. Kérlek, hallgass meg.”

Félve lépegetett a Kék Virág nevű cukrászda felé. Nemrég még tele volt elszántsággal, de amikor már csak pár méter választotta el a bejárattól, elszállt minden bátorsága. Zsolt a sarokban üldögélt, egy újságot lapozgatott és olyan komoly volt a tekintete, mint egy igazi felnőttnek. Nem illek hozzá, mondta magában Zsuzsó. Én nem vagyok ilyen okos, határozott és előrelátó.

A fiú szeme felcsillant, amikor meglátta. Kockás mellényében és barna kordbársony nadrágjában valóban messze nem nézett ki annyira divatosnak, mint Iván. Mondjuk lehetett volna rajta a legújabb párizsi kollekció, az se változtatott volna a helyzeten. A szerelem nem ruhákba bújik, nem a jó külső hozza magával, legfeljebb segít a vágy fészket rakásában. Zsolt felállt, és megpuszilta a lány arcát, aki gondosan ügyelt, hogy még véletlenül se érhessen a szájához. Úgy tűnt, Zsolt ezt még nem érezte bántónak, de azt igen, hogy Zsuzsó teste megfeszült, amikor hozzáért.

 
 

Szervusz, angyalom! Nagyon hiányoztál már! Pokoli napokon vagyunk túl, de az tartotta bennem a lelket, hogy látni foglak, hogy együtt lehetek veled.

– Igen… – mondta a lány, de ennek a szónak semmi értelme nem volt ebben a szövegkörnyezetben.

Annyira gyönyörű vagy! Anya is mondta, hogy Mezőszéken te vagy a legszebb lány, és neki olyan menye lesz, mint senkinek. Nagyon büszke ám rád, meg arra is, hogy tanító néni leszel. Minden gyerek rajongani fog érted és azok a kis szarosok biztosan szerelmesek lesznek beléd.

Zsuzsó elnevette magát. Finoman megigazította rövid, bordó szoknyáját, és kihúzta magát. Tetszett neki, amit hallott, de azonnal össze is szorult a szíve.

– Túloz anyukád, de azért köszönöm neki is és neked is.

Nem túloz, csak te szerénykedsz. Ha tudnád, hogy még a munkatársaim is meg szoktak bámulni, el se hinnéd. Már rájuk kellett szólnom, mert csorog a nyáluk, ha meglátnak Egerben. Én meg fenemód büszke vagyok, hogy te leszel a feleségem. Mit kérsz inni? Legyen habos kakaó vagy kávé? Süti? Télifagyi?

A fiú idegesen hadart, valamit megérezhetett, mert nem bírta abbahagyni a beszédet, pedig egyébként nem volt túl közlékeny.

– Tulajdonképpen semmit nem kérek. Amióta otthon vagyok, hizlalnak, mint a disznót. A mama azt sorolja, gebe vagyok. Ha rajta múlna, kis vízilóként térnék vissza a kollégiumba.

– Ugyan már, legalább kólát igyál vagy egy presszókávét.

– Legyen…Zsolt, mondanom kell valamit. Nem akarom halogatni. Kérlek, hallgass meg.

A srác elkomorodott. A szájába harapott és nem szólt semmit. A szeme mintha fátyolosabb lett volna a megszokottnál. Tudja, ébredt rá Zsuzsó. Rájött valahogyan. Eger nem nagy város, valaki megláthatta őket.

– Rendben, szólok a pincérnek, és hozatok valamit inni.

Azzal felpattant, és kért egy dupla pálinkát meg egy kávét. A pultos elmosolyodott, mintha tudta volna, hogy miről lesz szó, de az is lehet, hogy Zsuzsó képzelődött. Úgy érezte, szétveti a türelmetlenség, mintha Zsolt szánt szándékkal húzta volna az időt.

– Azt szeretném mondani – kezdte, amikor végre a fiú újra leült, és idegesen dobolni kezdett az asztalon, – hogy…

Tudom, megcsaltál. Hidd el, nem haragszom. Vagyis de, de nem akarlak elveszíteni. Mindenki megbotolhat…Ez természetes.

– Istenem! – kiáltott fel a lány. – Kitől tudod?

– Mindegy. Csak azt ne mondd, hogy szakítani akarsz, mert én nem akarok. Én megbocsátok mindent, mert tudom, hogy mi összeillünk. Nagyon jó páros leszünk, és lesz két gyönyörű gyerekünk, meg házunk, és minden nyáron a Balatonhoz megyünk.

Ebben a pillanatban, Zsuzsó észrevette, hogy esni kezd a hó. Hatalmas pelyhekben. Kinyílt az ajtó, és egy lány banda lépett be frissen, vidáman, köztük az a Klári, akivel régebben Iván kavart. Észrevették őket, de nem köszöntek, talán az egyikük odabólintott, de feltűnésmentesen.

Újra a fiú felé fordult, aki egészen összezuhanva várta, hogy megnyugvást kapjon, de ez nem az ő ideje volt. Nagyon rég tudta, érezte a szíve mélyén, hogy Zsuzsó soha nem lesz az övé, azért is sietett eljegyezni, hátha a lány meggondolja magát, hátha rájön, hogy mellette jó élete lesz.

– Tudod, nekem is nehéz. Nem akartalak bántani. Most se akarlak.

– Akkor ne tedd! Felejtsük el az egészet! Felejtsük el, hogy létezik valaki rajtunk kívül. Főleg azt a nyomorékot ne emlegessük! Én nem fogom, megígérem.

A nyomorék, ahogy Ivánt jellemezte, nagyon messze volt ebben a pillanatban. Vagy 8-900 km választotta el a lánytól, aki a nap minden percében sóvárgott utána. Elöntötte a düh, nem hagyhatta, hogy vőlegénye, így beszéljen a szerelméről, bármennyire is igaza volt.

– Nem lehet! Én nem akarok a feleséged lenni. Szeretném, ha felbontanánk a jegyességet!

Kimondta. És ezzel, hogy kimondta, őrült módon kezdett verni a szíve. Már nem érdekelte, mit válaszol Zsolt, ő bevallotta, hogy nem képes feleségül menni hozzá.

– Itt a kávé meg a pálinka! – állt meg az asztaluk mellett a pincér. – Valami mást esetleg a hölgynek? Jóféle konyakjaink is vannak. Jugoszláv – tette hozzá kacsintva.

– Nem, köszönöm, a kávé elég lesz! – Zsuzsó látta, hogy a magas, sunyi képű felszolgáló fekete harisnyás combját vizslatja, ezért elpirult.

– Ahogy érzitek. De ha meggondoljátok magatokat, ne féljetek szólni! – mondta az, és elsietett. Volt az arcán némi sértettség, mintha legalábbis őt utasították volna vissza.

Felbontanád a jegyességet? Miért? Azt hiszed, Iván elvesz téged? Ugyan már! Légy észnél, Zsuzsa! Az a pali minden nővel kavar, akivel csak lehet, mert menő csávónak gondolja magát. Nem lesz belőle férj soha, de apa sem. Ezt akarod?

– Nem hiszem, hogy ehhez közöd lenne. Én nem akarok hozzád menni. Nem akarok veled járni.

– De hát szeretlek!

– Ne haragudj, de most mennem kell! Ennek a beszélgetésnek már nincs értelme.

Azzal felállt, de Zsolt elkapta a karját.

Kérlek, legalább azt várd meg, hogy megiszom, ne alázz meg mindenki előtt azzal, hogy faképnél hagysz!

Azzal felkapta a poharat is egy húzásra kiitta. A lány tétován bámult rá, majd felvette a kabátját.

– Most jó? – kérdezte minden gúny nélkül.

– Fantasztikus. Másra se vágytam, mint arra, hogy dobjanak! – sziszegte a fiú.

Zsuzsó nem akarta folytatni a beszélgetést, lépett egyet, de a srác erősen megmarkolta a karját.

– Nem, nem! Most várd meg, hogy fizetek és elkísérlek. Ennyi jár nekem. Ezzel tartozol.

– Nem tartozom semmivel – suttogta neki, de nem bírt kiszabadulni a szorításából.

Zsolt fél kézzel a zsebébe nyúlt, kivette a százast. Intett, hogy nem kér vissza, ami elég meglepő volt. Amikor azonban a visszanézett, rájött, hogy szövetkabátja a széken maradt. Zsuzsó ezt a pillanatot használta ki. Teljes erejéből kirántotta karját a fiúéból, és kifutott a Kék Virágból. Futott egyenesen haza, miközben már erősen hullott a hó, az utcákon nem járt senki, ő meg úgy érezte, ezen az estén megváltozik az élete. Megváltozik minden, mert új reményt kapott, és többé el nem engedi a lehetőséget, amellyel a sors megajándékozta. Fájt látnia Zsolt szenvedését, de nem adhatta magát annak, akit nem szeret. Az lett volna a valódi tragédia mindkettőjük számára.

Kilenc betű 24. rész – Vagy ő vagy senki!

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here