Május lett. Vad és szertelen május. Zsuzsó arcán mind többször jelent meg mosoly, ami nem utolsó sorban annak volt köszönhető, hogy a város befogadta őt, és ő is Milánót, hiszen nem volt egy olyan pillanat se, amit ne élvezett volna. Igazán meleg napokkal köszöntött be a hónap, és már esténként is ritkán volt szükség kardigánra vagy kabátra. Giuliáék kertje virágba borult, és a lugas alatt jókat lehetett olvasni, álmodozni. Álmodozni arról, akit hét hete, pontosabban 51 napja nem látott. Ötvenegy nap, amely nem múlt el úgy, hogy ne gondolt volna Ivánra, és mindannyiszor feltette magának a kérdést, vajon a fiú feleannyit gondol-e rá? Már nem hitte el, hogy ne tudna írni neki, azt sem, hogy nem derítette ki, hol van. Biztosan megtalálta volna, ha akarta volna.
Karola mindenesetre annyit mondott neki a telefonban, hogy ritkán látja a srácot, és csak messziről, de nem szólítják meg egymást. Ő nem akar tolakodó lenni, Iván meg a közelébe se megy, ami számára érthetetlen, mert folyton bámul felé, mégse teszi meg az első lépést.
Az a hír is elérkezett Zsuzsóhoz, hogy a Pink Catsben többször volt rendőrségi razzia, de nem történt semmi, továbbra is virágzott, már ha ezt lehet egy mulatóra mondani. A forgalom mindenesetre nem csappant meg, rendőrség ide vagy oda. Így Zsuzsó leszűrte magának a lényeget: az üzlet jön, a szerelem megy.
Pietroval nagyon jóban lettek, főleg azért, mert a fiú folyton bolondozott. Mindig kitalált valamit, amivel megnevettette, néha egészen bizarr dolgokat is. Volt, hogy hozott neki egy csokor virágot, de közepére erős paprikát csempészett. Máskor meg elvitte egy parkba, ahol annyi béka volt, mint égen a csillag, de nem árulta el, csak annyit kért a lánytól, hogy üljenek a fa alá mezítláb. Az első békánál, ami Zsuzsó lábára ugrott, a lány sikított, és magyarul káromkodott, de a fiúnak kétsége se lehetett afelől, hogy csúnyákat mond. Persze hangosan röhögött, mert elérte célját. Leszámítva infantilis viselkedését, végtelenül kellemes volt vele együtt lenni. Sose unatkoztak, főleg, amikor rávette, hogy csatangoljanak a múzeumokban, vagy a vár kertjében.
A Castello Sforzesco Milánó legjelentősebb építészeti alkotása volt. Zsuzsó nem tudta megunni. A hatalmas, négyzet alakú építmény még a 15. században épült, a milánói hercegek rezidenciájaként. Sokszor üldögélt a Parco Sempione padjain is olvasgatva, vagy egyszerűen bámészkodva. Hihetetlen, hogy az olaszoknak mindig van idejük pihenni, beszélgetni vagy sétálni, gondolta sokszor. Majd két hónappal később megértette, hogy az olasz lélek nagyon szereti és élvezi a közösséget, az együttlétet. Mások, mint a magyarok, mondta magának sokszor, de ez nem jelentette azt, hogy ne vágyott volna haza. Hiányzott neki a családja, nemcsak Iván. És bármilyen hihetetlen, a mama főztje is, pedig Giuliára nem lehetett panasza, isteni tésztákat és salátákat készített. Érezte is, hogy felszedett két-három kilót.
Május végén a városvezetésnek az volt a szokása, hogy Ifjúsági Hetet rendez a város fiataljainak, pontosabban mulatságot, ahol találkozhatnak egymással, megmutathatják, miben jók, aztán este pedig együtt bulizhatnak. Hetek óta erre készült mindenki. A kastély hatalmas udvara és a park millió lehetőséget kínált együtteseknek, énekeseknek, sőt akadtak táncosok és bűvészek is a fellépők között. Pietro annyit mondott neki, hogy szívesen elvinné a lányt a záróestre, ha van kedve. Hogyne lett volna, hiszen a kivilágított környék, a feldíszített falak, fényfüzérek már az előző estéken is mesebeli fénybe vonták a környéket. Nem igazi bál volt ez, nem kellett estélyi ruhát ölteni, csak elegánsan felöltözni, ennyi volt kitétel, a farmert mégse tiltották ki. Ezek az olaszok, gondolta mosolyogva a lány.
Giulia szó nélkül figyelte a lány átalakulását. Mióta megismerte, tudta, hogy egy csodálatos lepke rejtőzik a burok alatt, és ezt a lepkét szerette volna kivarázsolni onnan. Úgy hitte, Pietronak sikerülhet, de Zsuzsó lassan adta meg magát. Kelet-Európából jött, ahol szintén változott minden, főleg az emberek életszínvonala, de nem annyira, hogy egyelőre látványos legyen. Biztos volt benne, hogy a lány rá fog ébredni arra, hogy mennyire tetszik neki ez az új világ, amelynek egyre inkább részesévé válik. Ha meg ez így van, nem lenne rossz, ha ott maradna.
– Susanna, van már ruhád a bálra? – kérdezte tőle a zárónap reggelén.
Zsuzsó szeme felragyogott, mert vett egyet nem is olyan rég, de nem a flancos Emanuele Galleria üzleteinek egyikében, hanem egy apró, eldugott butikban. Csinos, bordó ruha volt, nem hivalkodó, inkább anyagában, szabásában egyszerű.
– Igen, Giulia! El is felejtettem megmutatni.
– Hadd lám! – mosolygott az asszony. – Ugye, tudod, hogy nagyon sok csinos lány lesz ott?
– Sejtettem, de ez miért fontos? – nézett rá, majd előrántotta a fekete papírtáskából a csinos göncöt.
– Azért, szívem, mert a bál, vagy, ahogy te mondanád, buli végén megválasztják a legszebb lányt és fiút.
Zsuzsó elnevette magát. Nézte az asszony hamiskás tekintetét, finom mosolyát szája szegletében, és nem sejtette, mire készül.
– Lehet, de én nem nevezek be! Én nem is vagyok milánói, emiatt se tenném.
– Jaj, ez nem múlik ezen! Csinos ruha, de figyelj, ha nem bánod, mutatok neked valamit! Volt egy ruhám a hatvanas években… Jaj, kimondani is borzasztó. Esetleg tetszhetne neked…
A lány nem akarta megbánta a kedves asszonyt, ezért bólintott. Már eldöntötte, hogy mit vesz fel, mégse nem akart udvariatlan lenni.
– Persze, szívesen.
Az asszony ekkor visszafordult és besietett a házba. Kisvártatva egy fehér, fényes papírdobozzal tért vissza. Óvatosan, mintha csak porcelánból lenne, az asztalra tette.
– Ezt nézd! – nyitotta fel a fedelét.
Egy fekete ruha volt benne. Óvatosan felemelte és megrázta, hogy kisimuljon.
– Ez egy eredeti Givenchy! – mondta szinte áhítattal. – Úgy érzem, tökéletes lenne rád.
– Komolyan? Mintha Audrey Hepburn ruhája lenne! – suttogta Zsuzsó.
– Nem, szívem, ez a te ruhád lesz, ha akarod.
A lány olyan finoman érintette meg, mintha, attól félt volna, hogy eltűnik ujjai közül. Még soha ilyen finom anyagot nem érzett ujjai között. Soha nem fogott ennyire elegáns ruhát, amely dögös volt és elképesztően gyönyörű. Hátul derékig nyitott és gyöngyökkel díszített, alul bővülő.
– Én ezt fel se merem venni – kiáltotta, miközben végignézett magán. Biztos, hogy jó rá, ehhez kétség se fért. Hogy mennyire passzol az esti bulihoz, nem tudta, de ha Giulia azt mondja, hogy igen, akkor az úgy is van, elvégre ő tudja, hogy itt mi illik, mi a túlzás. Megremegett az örömtől. Már nem volt neki fontos a bordó, sőt messze nem érezte se szépnek, se megfelelőnek.
– Dehogynem! Na, szaladj, bújj gyorsan bele, hadd lássam! – simogatta meg az arcát az asszony. Mindig ilyen aranyos és szolid lányra vágyott, mint vendége, legszívesebben megkérte volna, hogy maradjon velük, mellettük, de nem merte. Tudta, hogy ilyesmit nem remélhet, ezért inkább belekortyolt a poharába, és várta, hogy Zsuzsó megjelenjen teljes pompájában. Amikor megpillantotta, nem csalódott. Úgy állt rajta, olyan tökéletesen, hogy biztos volt a lány győzelmében. Ő meg csak nézte az asszonyt és fürdött elismerő tekintetében. Abban a pillanatban mérhetetlenül boldog és büszke volt.
A ruha pompásan kiemelte a lány karcsú derekát, szép vonalú vállát.
– Vigyázz, Milánó! Itt jön Susanna, és jaj, neked! – kacagott a nő. A májusi nap, ha tudott volna, még szebben ragyogott volna aznap az égen, de már így is ontotta fényét, amelyben megfürdött mindenki, aki élt, nevetett, és mert örülni az életnek.
Kép forrása: Pinterest
