Az az este…Zsuzsó nem is tudta, hogy boldog legyen vagy sírjon. Meseszerű volt. Minden egy varázslattal, a ruhával kezdődött, és a valódi Hamupipőke mese kelt volna életre, ha a lány tényleg mostoha körülmények között indult volna a bálba. Erről azonban szó sem volt. Pietro érte jött egy fekete, vagy 15 éves, de csodaszép Alfa Romeoval, és azzal szállította a Castello Sforzescoba.
A vár falain csodaszép fényfüzérek futottak, az udvar tele volt fehér asztalokkal, amelyek felett fehér ernyők terpeszkedtek. Mindezt körülvette a park, ahol a színpadon különféle stílusok váltogatták egymást. Aki bálnak fogta fel az egészet, az asztalok között vegyülhetett el, és ehetett, aki pedig táncolni akart, megtehette a füvön. Voltak, akik csak elheveredtek, beszélgettek a csillagos ég alatt, de olyanok is, akik ordítva ugráltak a fellépők pódiuma előtt. Igen vegyes volt az egész, de ettől vált különlegessé.
Pietro bemutatta Zsuzsót egy csomó ismerősének, akik elismeréssel szóltak róla, érezhető volt, hogy tetszik sokaknak.
Az éjfélkor kezdődő Milánói Ifjak Szépe versenyre már korán be kellett nevezni, és aki részt akart venni, kapott egy számot, amit magán kellett viselnie. A lány a kilencest választott. A szeretlek szó kilenc betűje miatt. Aki szavazni akart, annak csak a számot kellett felírnia egy lepecsételt lapra és be kellett dobnia a szervezők melletti ládába. Zsuzsó ámulattal figyelte, hogy mennyire szépek az olasz lányok, no meg a fiúk. Eszébe se jutott volna versenyezni, ha Pietro nem erősködik. Azzal a feltétellel állt kötélnek, ha a fiú is benevez. Miközben számért álltak sorba, előkerült pár lány, akik viháncolva tették magukat az Alain Delon hasonmás előtt. Zsuzsó meglepve tapasztalta az erőlködésüket, miközben a srác nem mozdult el mellőle, csak egyetlen egyszer. Akkor is egy pohár bort hozott neki, míg ő tartotta a sorát.
Kellemes este volt, majdnem teliholdas, és a zene meg a bor teljes kábulatba ringatta a lányt. Most először örült annak, hogy eljött otthonról. Két hónap telt el, és kezdte azt érezni, jól döntött. Nem mintha Ivánt elfelejtette volna, nem megy az oly könnyedén, ezt tudta. Az ember nem azt felejti el, akit akar, aki tényleg nem foglal el jelentős helyet az életében. Ő még nem állt készen elengedni a fiút, és ha ébren volt, alig múlt el perc, hogy ne jutott volna eszébe. Persze folyton maga előtt látta, érezte az illatát, érintésének emléke megborzongatta. Mindhiába.
Volt olyan pillanat is, amikor annyira maga elé képzelte, hogy szinte látta. Még ott, a buliban is. Ez azonban délibáb volt csak, hiszen szombat volt, és a lány tudta, hogy mindig a Pink Catsben van, hisz a legnagyobb forgalmat akkor bonyolítják le. A lányok akkor kapják a legtöbb pénzt, akkor fogy a legtöbb pia, ami nem újdonság. Biztosan ezen a szombaton sincs másképp, gondolta futólag, aztán erőnek erejével megpróbálta kikapcsolni agyában az emlékezés gombot. Ha sejtette volna, hogy mennyire közel van hozzá Iván, valószínűleg megbolondul az örömtől, de álmában se gondolta, hogy alig pár méter választja el. Pietro többször felkérte, lassúztak, aztán ugráltak az egyik banda vad zenéjére, majd bort ittak, sőt egyszer pezsgőt is. Ahogy közeledett az éjfél, Zsuzsóban felébredt a versenyszellem. Elképzelte, milyen is lenne, ha ő nyerne. Még soha nem vett részt hasonlón. Már csak ezért is érdekes lenne, de megelégedett volna a második vagy a harmadik hellyel is.
Pontban éjfélkor a színpadon leállt a zene. Megjelent Milánó polgármestere és szót kért. Megköszönte az egész heti látványos helytállást, amellyel a fiatalok város hírnevét öregbítettek, és sok szerencsét kívánt az ifjúságnak, akik majd az adójukkal támogatják az öregeket. Ezen mindenki nevetett. Pietro a lány fülébe súgta, hogy ne higgyen el mindent, amit hall, mert nagy kujon az öreg. Úgy is nézett ki: sármos, őszes úr volt, ötven feletti, akiről sütött, hogy nem veti meg a szebbik nemet.
Vittorio Galzani végül megkérte a szervezőket, hogy közöljék, ki nyerte a legszebb lány és legszebb fiú díját. Hadd alakuljanak meg a párok, és következzen a tűzijáték. A harmadik egy Roberta nevű lány lett, Marcello nevű fiúval, aki valóban jóképű volt, talán egy kissé alacsony a lány ízléséhez képest. A második Maria lett, aki a hetes számot viselte, és a párja pedig a harminchetes, kiáltotta a polgármester. Ez a szám állt Pietro hátán, ezért Zsuzsó hatalmasat sikoltott, és a nyakába borult, majd elkísérte a színpadig, ahová nehezen jutott fel a srác, miközben úgy tett, mintha meg lenne lepve. Zsuzsó nézte fekete haját, remekbe szabott alakját, és pontosan tudta, hogy megjátssza magát. Tisztában van vele, hogy jóképű, de a szerénykedés hozzátartozik az imázsához.
– Na, gyerünk! – mondta neki. – Vár Maria, siess! – kacagott jókedvűen.
Pietro elmosolyodott, és kihúzta magát.
– Legyen! Bár jobban szerettem volna, ha te lettél volna a párom, mert most ország-világ előtt nem veled táncolhatok, hanem egy idegennel.
– Elég! Hagyd abba a színészkedést és élvezd a sikered! – ripakodott rá viccesen. – Velem most ne törődj, menj már!
Pietro egy puszit nyomott a lány arcára és elindult. Fekete inge és zakója tökéletes testet sejtetett, ahogy felgyalogolt a színpadra. Sokan úgy sikoltoztak, mintha sztár lenne. Ez is a móka része volt, nem igazán a fiúnak, inkább a játéknak szólt.
A polgármester a második helyezettnek is virágot nyújtott át, meg egy kék szalagot, amelyen rajta volt, hogy majdnem dobogósok.
– És legvégül jöjjön a legtöbb szavazatot kapott fiú és lány! – kiáltotta. – Ne higgyétek, hogy nagy jutalmat kaptok, épp elég, hogy csinosak és szépek vagytok!
A tömeg nevetett.
– A legsármosabb fiú negyvenkettes! Ide, ide! A legszebb hölgy a mai napon, itt az ünnepségen, a kilences!
Zsuzsó fel se fogta, amit hallott. Ha nem látja, hogy Pietro ordítva integet, és fülig szájjal nevet, talán el se hiszi. Ahogy elindult a színpad felé, a tömeg szétvált és tapsolni kezdtek. Ilyen sikerben még soha életében nem volt része. Remegett a lába, és attól félt, megbotlik és hasra esik. De ez nem következett be. Amikor megkapta a szalagot és csokrot, azt hitte, álmodik. A szalagon az állt: a legszebbnek! Tyűha, mint Afroditénál, súgta oda Pietro és szeretettel ölelte át a lányt.
– Tudtam én – tette hozzá. A vendégsereg ujjongott. A negyvenkettes számmal ellátott versenyző azonban nem volt sehol. Többször bemondták a számát, de nem került elő. A polgármester gratulált mindenkinek és kérte, hogy a Castellot ne rombolják le hajnalig, majd jelt adott a tűzijáték kezdetére. Ahogy fellőtték az elsőt, Zsuzsó egészen meghatódott. Ebben az idegen országban, ebben a barátságos városban hirtelen otthon érezte magát. Istenem, bár Iván láthatná a sikerét, gondolta. Nem is sejtette, hogy a fiú mindent lát, és ettől egy cseppet sem boldog. Azt is látja, hogy szerelme nem kesereg utána, hogy nevet, hogy végtelenül büszke, és mellette van valaki, aki talán nagyobb csodálattal figyeli, mint ő, pedig ő szereti is.
Ezért nem mozdult.
Kép forrása: Pinterest
