Amikor felébredt, hirtelen félelem lett úrrá rajta. Biztos, hogy fel kell rúgnia eddigi életét, ez dübörgött az agyában. Vajon nincs igaza a lányainak, akik szerint öreg az újrakezdéshez? Hát nem jobb itthon nyakig merülni a megszokott unalomban, dagonyázni az önsajnálatban? Ugyan mi várhat rá Dubrovnikban? A barátai háromnegyede még a város nevét is rosszul ejtette ki, és olykor elege volt a javítgatásból. Nem Dubrovnyik, mordult fel olykor, és eszébe jutott nagyapja, aki onnan származott. Csak ezért tudott horvátul, bár ezt a tudást nem lehetett volna magasszintűnek minősíteni. Konyhanyelv volt, és ennyi. Sose gondolta, hogy egyszer az életben hasznát veszi, mert csak pár éve jutott le először a dalmát tengerpartra, addig minden évben Görögország volt a favorit. Ám a belső riadalmat felváltotta a felismerés: a házat eladta, mennie kell. Így kikászálódott az ágyból és zuhany közben próbált pár horvát köszönést, sablonmondatot felidézni, amit még gyerekkorában hallott.
Május volt, igazi madárcsicsergős május. Ahogy kilépett a házból, már nem voltak kétségei. Jó lesz ott. Csak még meg kell találnia azt az embert, aki segít neki berendezni a takaros kis üzletet. Mennyire más lesz ott minden! A lányok meg vinnyogjanak, ahogy akarnak. Fél életét rájuk áldozta, és a B oldalt már szerette volna úgy megélni, ahogy kedve tartja. Ez azonban nem tetszhet mindenkinek, mert az emberek nagy része önző és irigy, mást se akar, mint másokat visszahúzni, ha azok képesek levetni az igát.
Amint belépett az irodaház tágas forgóajtaján, hirtelen kellemetlen érzése támadt. Nem jó itt már neki, fullasztó, de nem mondta ki hangosan, amikor váratlanul kilépett a cipőjéből és kis híján orra esett. Mielőtt elkáromkodta volna magát, egy piros arcú férfit pillantott meg, aki azt se tudta, hogyan süllyedjen el szégyenében.
– Ne haragudjon! Máskor figyelmesebb vagyok! – hadarta, és Rozi kezébe nyomta a cipőjét, ami akkor esett le a lábáról, amikor a sarkára lépett.
– Idióta! – felelte neki meggondolás nélkül, mire a jólöltözött, egyébként sármos pasas még jobban zavarba jött. Emberére legyen mondva, nem kérte ki magának, hanem szó nélkül elsietett.
– Minden rendben, Rozika? – lépett közelebb a portás. – Csak nem szakadt el a szandálja?
– Nem, nem Jóska bácsi, csak egy fickó elbambult.
– Láttam én azt, magát nézte, kedveském! – A hetven feletti Jóska bá mindenkinek bókolt, akin szoknya volt, ezért Rozi nem vette komolyan. Legyintett, és visszahúzta a szandált, majd mosolyogva beszállt a liftbe.
Odafent a süppedős szőnyeggel ellátott folyosón kis híján megint elbotlott, mert a vékony sarok nem ehhez a szőnyeghez lett tervezve. Ezt máskor is megemlítették a főnöknek, de azt legkevésbé se érdekelte, hogy női beosztottjai bajlódnak-e a folyosókon vagy nem. Vegyenek fel rendes lábbelit és kész, mondta egyszer egykedvűen. Lehet csinos valaki akkor is, ha nem pipískedik tűsarkúban. Ezzel a téma le is volt zárva. Rozi nem sokat törődött vele, de most érzékenyen érintette. Mit kapom fel a vizet, kérdezte magától haragosan. Felmondok és soha többé nem kell itt botladoznom.
Kolléganője, a mindig torkos Vera kávéval várta.
– Valami gond van? – nézett rá. Rozi fel nem foghatta, honnan jött rá, hiszen még alig lépett be.
– Semmi lényeges.
– Képzeld, összehívtak bennünket, az egész irodát tízre egy rendkívüli megbeszélésre. Érted te ezt?
– Csak nem fizetésemelés lesz? – nevetett fel Rozi és belekortyolt a méregerős feketébe.
– De! Biztosan! Sőt csatolják a lottó nyerőszámait is! – komorodott el amaz. – Szerintem, bezár a bazár.
– Ezt hogy érted?
– Hónapok óta azt rebesgetik, hogy a céggel gond van. El fogják adni, vagy beolvasztják egy másikba. Erről lehet szó. Úgy hírlik, jön a főfő is Németországból, mert az övé lesz a főszerep.
– Főfő mi?
– Jaj, Rozi! Nem értesz magyarul? A tulaj! Nem ez a hülye Békési a vezető. Ő csak elhiteti velünk. – Azzal egy húzásra megitta a maradék kávéját, és megcsóválta a fejét, amiért kolléganője értetlenebb a megszokottnál. Ám ő a felelgekben járt már. Lehet, hogy az égiek is támogatják a tervét? Kirúgják és még végkielégítést is kap? Ez aztán a sors keze!
– Nem is vagy meglepve? Fura vagy te mostanában, csajszi! Lehet, hogy új munkahely után néztél már eddig is? Láttam, hogy nagyon bújtad a netet.
Rozi elnevette magát. Nem szándékozott kiadni terveit, ismerte a pletyka hatalmát. Inkább nem válaszolt.
– Itt ne merj hagyni, megyek veled, akárhová készülsz!
– Jól van, majd szólok, de igyekezz, mert tízig még van dolgunk. Mielőtt kirúgnak…
Persze megint nevettek, mire megjelent Kinga, a huszonéves életunt, és úgy nézett rájuk, mint aki nem érti, hogy a pokolban hogyan maradhatnak jókedvűek.
Kislisszoltak, és leültek a kis irodában, ami kettejüké volt. Rozi megnyitotta a mailjeit, és meglepve látta, hogy érkezett egy Raguzából. Ivo írt, hogy a kis üzlet papírjai rendben vannak, és a felette lévő lakásé meg pláne. Már csak arra vár, hogy megtörténjen a végleges aláírás, és akkor épülhet-szépülhet minden. A májusi szél ekkor kivágta a szoba ajtaját, ahol a két nő nagy meglepetésére egy idegen állt a küszöbön. Épp belépni készült. Ugyanaz, aki a toronyház halljában Rozi sarkára lépett. Most nem volt piros az arca, látszott ragyogó kék szeme és napcserzette bőre.
Nem vezetőnek, irodakukacnak tűnt, hanem olyannak, aki a napja nagy részét víz mellett tölti. Hajába vegyült pár ősz szál, de ahogy az igazságtalan világban ez lenni szokott, ettől még dögösebbnek tűnt.
– Jó napot! Nem tudom melyikük Frau Rényi Rosali, de kérem, hogy jöjjön velem! – mondta. – Schmidt Walter vagyok, cégvezető. Elnézést, hogy nem ezzel kezdtem.
Vera Rozira nézett kitörni készülő nevetéssel.
– Rozali, akkor majd folytatjuk később a projektet! – mondta, mintha épp félbeszakították volna a nagy ötletek részletezését.
A másik dühös pillantást vetett rá. Tudta, hogy a Rozali miatt cukkolja, de neki nagyon tetszett. Ekkor jutott eszébe, hogy nemrég idiótának titulálta a nagyfőnököt csúfondárosan nagy szájával. No, akkor repcsi, gondolta, és elindult a férfi után, aki alig lehetett ötven, és biztosan gyúrt, mert gömbölyű volt a hátsója. Jobb, mint negyvenes nőé, fintorodott el, a magáéval össze se merte hasonlítani. Biztosan hófehér, tette hozzá a fejében egy kisördög, hiszen azt nem napoztatja. Pedig, ha tudta volna, mekkorát téved, biztosan leesett volna az álla. Az Idióta barna volt tetőtől talpig. Ez azonban nem tartozott a beosztottakra.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
