A lányok másnap délután érkeztek meg a városba. Hangosak voltak és izgatottak egész úton, pedig nem először jártak már Dalmáciában. Dubrovnik viszont nem az a város volt, ami nem ragadja magával az odaérkezőt akár sokadszorra is. Zita a buszpályaudvaron téblábolt már másfél órája, mire begördült a busz. Szerencsére aznap nem kellett senkit helyettesítenie a pult mögött. Még csak pár napja dolgozott, de cseppet se bánta, mert repült az idő, és az emberek kedvessége sok esetben feledtette rosszkedvét. Néha eszébe jutott, hogy nem is tudja már igazán, miért is érkezett a városba, mert anyja dolgai rég kicsúsztak a látóköréből, és a Zorán iránt táplált lelkesedését is igyekezett mérsékelni. Úgy látszik, a jó pasik mindig másoknak jutnak, gondolta keserűen, de hogy épp anyjának, az nem jelentett neki különösebb örömöt.
– Isten hozott benneteket a napfényes Dalmáciában! – kiáltotta, ahogy a két karikásszemű nővére lekászálódott a buszról.
– Menten bepisilek! – szólalt meg Eszter és idegesen tekingetett mosdó jelzést követve.
– Menj előre, és fordulj jobbra! Ott lesz! – mondta neki, de nem ölelte meg, csak a másik nővérét, aki morcosan bámult rá.
– A fene vigye el a jó dolgod! Már barna is vagy? – méltatlankodott köszönés nélkül. Haját lófarokba fogta a hosszú út előtt, és ettől jóval fiatalabbnak látszott, bár szigorú tekintete mintegy mérsékelte kislányos báját, amiben amúgy is híján volt. A csomagja után nyúlt, és csak fél kézzel ölelte meg a húgát.
– Te is az leszel pár napon belül, ne morogj! Alig tetted be a lábad a városba, máris ideges vagy?
– Fáradt és nyűgös vagyok, ne piszkálj!
Eszter megkönnyebbülten tért vissza, és szintén megölelte a húgát. Mire előhalászták a csomagokat, kerítettek egy Boltot, már koraestébe csúsztak. A város szélén lévő apró házacska a kilátással azonban kárpótolta őket. Kiszállva a kocsiból, hirtelen nem volt már fontos semmi, csak a tenger, a bágyadt sós levegő, és a remény, hogy itt majd napokon át egészen másféle élményekben lesz részük, mint megszokhatták. Alighogy kinyílt a könnyű fából készült bejárati ajtó, a lányok felkiáltottak.
– Tényleg csak ekkora ez a ház?
– Mondtam nektek, de nem akartátok meghallani! És tudtommal a hirdetésben is ez volt.
Zita, ha nem ismerte volna őket, bizonyára megsértődött volna, de sejtette, hogy le fognak csillapodni, ha ettek pár falatot. A táskájából két húsos burekot varázsolt elő, és az asztalra tette.
– Ne merjétek azt mondani, hogy hizlal meg hasonlókat! Ez van! Egyetek! Szeretni fogjátok, itt mindenki ezt eszi joghurttal együtt! – Azzal az apró konyhaszekrényhez lépett és két kistányért vett elő, majd a hűtőből joghurtokat és készen is volt a vendégvárás.
A két vendég úgy esett neki, mint akiket napokon át éheztettek. Valóban ízlett neki a ropogós, mégis omlós tésztában sült zsíros étel, és mellé a hideg ital. Alighogy lenyelték az utolsó falatot, kopogást hallottak. Zita szeme felcsillant, mert tudta, hogy csak egyetlen ember jöhet ide, és ez a valaki nem volt más, mint Zorán. A nővéreire pillantott, és az izgalomtól kipirult az arca. Eszter finoman megbökte Rékát, akinek fülig szaladt a szája. Milyen izgága lett a kicsi, gondolták, de úgy látszik, a szerelem mindenkit megváltoztat. Még anyjukat is, de ezt a húguk úgy látszik nem akarta számításba venni.
– Tessék! – ugrott az ajtóhoz az említett, és csakhogy ki nem szakította a helyéből. Pántos felsője lecsúszott a válláról és haja is ziláltan szállt a feje körül, de mintha észre se vette volna.
– Hi! – szólalt meg valaki, aki nem a várt fiú volt, sőt cseppet sem hasonlított rá. Egy szőke, magas és szédületes mosollyal megáldott fickó állt a küszöbön, és úgy nézett Zitára, mintha marslakó lenne.
– Hi! Segíthetek valamiben? – kérdezte a lány angolul, bízva benne, hogy nem vált horvátra az idegen, mert azzal hadilábon állt.
– Az édesapja itthon van? Lerobbantunk…Ott állok a domb aljában a kocsimmal, és jól jönne némi segítség!
– Sajnos, édesapám messze van!
– Ó, sajnálom, részvétem!
– Nem úgy! – kacagott fel. – Nem halt meg, csak nem itt él. Sajnos rossz helyen jársz, itt a nők nem értenek a kocsikhoz…
A magas, szőke, igen vonzó srác elfintorodott.
– Hát akkor keresnem kell valakit a közelben. Hiába hívok autómentőt, mintha errefelé nem lenne egy sem… Pedig nem várakoztathatom anyámat, ideges lesz, már nem szívesen utazik sehova.
– Tudod mit! Várj egy kicsit, hátha tudok keríteni neked valakit. – Tudta, hogy muszáj segítenie, mert a jó szíve nem hagyja nyugodni különben. Mondjuk ehhez a szexi pasi külseje is nagyban hozzásegítette a szívét.
Telefonjáért nyúlt, miközben nővérei csendben figyelték a jelenetet, és majd kigúvadt a szemük a jövevény láttán. Természetesen Zoránt hívta, aki ígérte, hogy fél órán belül megérkezik. Eszter és Réka azt se tudta, hová legyen az örömtől, hogy azonnal látni fogják a másik szépfiút, akiről a húguk áradozott és anyjuk udvarlója.
– Úgy érzem, nekem ez sok mára! – állt fel Eszter. – Ki kíváncsi idegenekre, akik ennyire jól néznek ki, én meg férjezett vagyok? – Felkapta táskáját, és idegesen, mint egy ostoba csitri, kiviharzott a terasz felőli ajtón, hogy kiszellőztesse a fejét.
– Hát ennek meg mi baja? – nézett utána Zita. – Itt mindenki hülye?
– Szerintem terhes! – mondta halkan Réka, és nagyot sóhajtott. Neki nem jött össze már évek óta, de ezt nem mesélte senkinek, inkább azt hazudta, hogy nem akar gyereket.
Zita álla leesett a csodálkozástól, de nem hitt neki. Miután hívta a mentőangyalt, leült a ház előtti küszöbre a jövevénnyel, és úgy beszélgetett vele, mintha örök idők óta ismerték volna egymást. Kiderült, hogy a kanadai fiúnak Ian a neve, és a világot járja kicsi kocsijával. Lassan eltelt a fél óra, és Réka odabent elbóbiskolt a széken, Zita ezalatt fülig szerelmes lett, ahogy szokott, és végül a dombok között feltűnt egy kocsi, amelyben két ember ült, és az egyik jobban nyomta a gázt, mint ahogy megengedett lett volna. A másik, a nő pedig azon töprengett, mit mond majd a lányainak, hogyan került a sofőr mellé, és netán mit keres a kocsijában vagy annak az életében.
A szőke Ian jó hallgatóságnak bizonyult, és ahogy Zitára pillantott, mindannyiszor megállapította, hogy egy imádja a lelkes és cserfes lányokat. Tetszett neki kedves, szív alakú arca és a rajta elterülő enyhe pirosság, amivel zavarát fejezte ki.
A kocsi, a viharvert Zastava úgy fékezett le a domb aljában, mintha rallyn lenne, és Zorán integetett, hogy menjenek le, úgyis ott van lent a srác kocsija. Zita és Ian felállt, majd lassan, egészen ráérősen leslattyogtak a keskeny úton, közben Ian keze véletlenül többször is a lányéhoz ért. Réka ezalatt tovább aludt ülve, mint egy megfáradt nagymama és semmit nem vett észre. Rozi a kocsinak dőlve figyelte a közeledőket, és szíve a torkában dobogott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
