Vajon lehet-e jól csinálni? Úgy, ahogy jó nekünk és a másiknak? Erre bizonyára sokan rávágnák, hogy természetesen igen, látnak sok példát, és legalább ennyien állítanák az ellenkezőjét.
Mit kell csinálni a szerelemmel, hogy működjön? Valószínűleg semmit, főleg ha rendben van minden, főleg az elején. Minden, ami akkor történik varázslatos, mert új és ismeretlen. Ha nem önmagunkkal vagyunk elfoglalva, akkor az egyik legérdekesebb dolog a világon megismerni a másikat, belelátni a lelkébe, és inni minden szavát, hiszen az előttünk való életét nem ismerjük. Ahhoz viszont, hogy még jobban szerethessük, meg kell tudnunk azokat a történéseket, amiket megélt, tudnunk kell(ene), milyen dolgokon ment keresztül és azt is milyen sebeket vagy örömöket hordoz a szívében, elméjében. A szerelem hajnalán ez nem okoz gondot, mert mindig együtt akarunk lenni a másikkal, azt akarjuk, hogy meséljen, hogy kimondja, hogy ami előttünk volt, nem számít. Való igaz, hiszen olyan ez, mint a középkor. Tudjuk, hogy volt, hallottunk a várakról, lovagokról, csatákról, de egyiknek se voltunk részese, tehát csak félvállról hallgatjuk és fogadjuk el.
Pontosan úgy vagyunk vele, mint a gyerekek, akik nem tudják megérteni, hogy az őskor nem tíz éve volt, és mi nem találkozhattunk a dinókkal, még akkor se, ha öregnek látnak bennünket. A szerelem kíváncsi, bár ez azzal jár, hogy az idő múlásával viszont már kevés újat tudunk mondani a másiknak. Egyre kevesebbet, mert lassan megismer bennünket, a gesztusainkat, már nem találja olyan viccesnek a mondandónkat, egyszóval elveszítjük a varázsunkat. Ez törvényszerű. Megszokás a neve, amely lehet nyugodt, csendes és kellemes, amiben elringatózunk, de ugyanakkor unalmas, szenvedélytelen és üres is. Ha ebből indulunk ki, akkor nehéz a szerelmet megtartani, mondhatjuk, lehetetlen. De az érzés nem feltétlenül a lángolásról és a szenvedélyről szól csak, kivéve a filmeket és a meséket, mert a boldogan éltek csak addig tart, amíg a mese vége. Boldogan nem lehet élni, ahogy boldogtalanul sem. Egy felnőtt, érett ember tudja, hogy vannak és lesznek jó és rossz pillanatok, szembesülni kell nehézségekkel, és ha konfliktusmentes egy kapcsolat, az is probléma. Olyankor az egyik fél nyel, hallgat és kerüli a vitát. Ez azonban nem jó.
Mégis vannak jó párkapcsolatok, léteznek olyan emberek, akik kitartanak egymás mellett. Szerelemből teszik vajon? Nem valószínű, hiába olvassuk a hangzatos címeket a neten, hogy X még harminc év után is szerelmes a feleségébe. Egy frászt. Kedveli, szereti, becsüli és értékeli. Ez mindennél többet ér, ami köze sincs ahhoz a nőhöz és férfihoz, aki megismerkedett egymással hajdanán, és nem bírtak meglenni a másik nélkül fél napot sem. Az érzések, mint minden más alakulnak, jó esetben átnemesülnek, és nagy szerencsére van ahhoz szükség, hogy a két fél egyforma tempóban, igényekkel változzon és ne akarjanak többet, jobbat vagy izgalmasabbat. Ennek az lehet a magyarázata, hogy nagyjából azonos vérmérsékletűek, közös az értékrendjük, és az együtt töltött időt igen sokra tartják. Tudnak mérlegelni és eldöntik, hogy van-e értelme kockáztatni a meglévő jót azért, hogy bizonytalan ideig más szemében keressék a fényt. A szerelem múlandó, ez nem újdonság. Viszont lehet úgy alakítani, hogy a felek érezzék, fontosak és különlegesek maradtak, és ezt az érzést nem cserélnék el semmiért.
Strapás meló, sok türelemmel, igyekezettel és megalkuvással jár, ám az eredmény irigylésre méltó. Ha a ma embere nem az új után futkorászna megállás nélkül, ha rájönne, hogy a legtöbb dolog, tárgy, érzés megjavítható, akkor talán nem lenne ennyi magányos és frusztrált ember, aki csak önmaga igényeivel törődik.
Az értékvesztés, vagy mondjuk úgy, az értékek átalakulásának korában ez azonban nagy falat, és nem biztos, hogy könnyen meg tudjuk emészteni, főleg, ha a tálon sok más ínycsiklandó is akad.
Kép forrása: Pinterest
