Az első akkor íródott, amikor még elsős voltam, és meg akartam mutatni neki, mennyire ügyes vagyok. Tavasz volt, már minden betűt ismertem, de ez a levélíráshoz kevésnek bizonyult. Ha visszagondolok, belesajdul a szívem, hogy anya ekkor harmincnégy volt, szerintem öreg (ezt persze nem árulhattam el neki!), de szép. Anyák napjára kellett valamit produkálnunk. A tanító néni azt kérte, hogy pár őszinte szót írjunk, és rajzoljunk mellé valamit. Például szíveket. Mi mást? Én persze már akkor se akartam azt csinálni, amit a többiek, ezért piros tulipánokkal mázoltam alulra. Azokat tudtam legjobban rajzolni, nem volt kétséges, hogy miféle cirkomparádé kerül a lapocskára. A cirkomparádé nagyi kedvenc szava volt, sokáig azt se tudtam, mit jelent, de nagyon tetszett, főleg, ha elképedve meredt rám, aki hallotta. Mint említettem, nem voltam egyszerű gyerek, netán copfos kislányka, aki rózsaszínben jár…
Akkor jöjjön a legeslegelső:
Anya! Te nem vagy nagyon öreg, és szép vagy. Én szeretlek téged, de akkor nem, ha kiabálsz.
Szeretlek! Lulu
Ennyi volt míves munkám, és persze a ragyogó, színes tollal pingált tulipánok, amelyekről azt gondoltam, bármely képtárban elférnének a nagy festők művei mellett. Nem mondhatom, hogy Monet-ra gondoltam, netán Van Gogh-ra, hiszen nem ismertem őket, de szorgalmasan pályáztam a mellettük lévő üres falfelületre. Ambícióm sose szenvedett csorbát, még akkor se, amikor egy-egy osztálytársam kijelentette, virágaim csálék. Úgy értelmeztem, nem szépek, de csak azért, mert nekik rossz az ízlésük.
Anya persze mosolygott, amikor meglátta a jövendő festőzseni próbálkozását, csak akkor húzta fel kicsit a szemöldökét, és rándult meg a szája, amikor elolvasta, hogy nem öreg. Láttam rajta, hogy még gondolkodik, hogy szóvá tegye-e, de nem tette.
Apa este leült az ágyam mellé, megkérdezte tőlem, szerintem, hány éves az, aki idős. Néztem rá értetlenül, mert ilyen butaságot eddig még sose kérdezett. Neki aztán tudnia kell, hogy mikor kezdődik az időskor, hiszen ő az apukám. Húsz, feleltem óvatosan. Elnevette magát, és bólintott. Hát akkor mi már vénségek vagyunk, felelte kedvesen és megcsikizett.
Azon az estén nem sejtettem, nem sejthettem, hogy tíz évvel később fél karomat odaadnám, hogy újra válaszolhassak neki, közben meg ne sírjak, mert a világ, amelyet ismerek gyökerestől megváltozni készül.
Hogy nem látunk a jövőbe, csodás dolog. Biztonságot és erőt ad, hisz nem félünk, nem reszketünk valamitől, amiről tudjuk, hogy elkerülhetetlen. Amikor gyerek vagy, nem érted a halált, az elmúlást, hiszen minden nap felébredsz, süt a nap, és az embereket se ismered oly nagyon, hogy észrevedd, eltűntek a közeledből. Még mondhatják neked, hogy elköltözött, vagy máshol kapott állást, vagy nem ér rá találkozni, elhiszed. Miért ne tennéd? Nem fontosak, mert gyerekként Bence, Aliz meg Lóri sokkal érdekesebb, mint a szomszéd néni, aki folyton kiabál a férjével, vagy a postás, aki retteg a kutyától, pedig évek óta ismeri.
Gyereknek lenni azért jó, mert boldog tudatlanságban telnek a napjaid, hisz jó esetben nem vonnak bele a felnőttek életébe. Ettől vidám és szabad maradhatsz. Persze nem mindig. A gyerekkornak is megvannak a maga szörnyűségei, amiket nem érthet más, csak, aki benne van. Hogy a szív akkor is fájhat, csak az hiszi el, akinek rommá törik naponta.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
