Drága Anyukám!
Már egy hete nem tudsz mesélni. Hol nem vagy magadnál, hol meg annyira gyenge vagy, hogy nincs szívem azzal jönni, hogy idézd fel a múltat. Az elmúlt hetekben rájöttem, hogy nagyon rossz ötlet volt ez tőlem, mert olyasmire vettelek rá, ami kegyetlen dolog. Arra emlékezni, ami nemsokára nem lesz már meg benned, szívtelenség. Látom, ahogy napról napra fogysz el, és már tudom, mit jelentenek azok a kifejezések, hogy száll ki az emberből a lélek. Egyre kevésbé emlékeztetsz arra a nőre, aki voltál, aki az én, azaz a mi anyukánk. Ha tehetném, csukott szemmel ülnék az ágyad mellett, csakhogy ne lássam sápadt arcod, hatalmas szemed, ami világít. Én azt a régi anyát akarom, aki tudott haragudni, veszekedni, de megbocsátani is. A mostani csak nézi a plafont, aztán mosolyog. Az orvos azt mondja, csoda, hogy képes vagy rá. Egyik nap szólt, hogy készüljünk a távozásodra. Azóta alig merek benyitni a szobádba, mert attól félek, üres lesz az ágyad. Haragszom Istenre. Megkérdezném tőle szívesen, hogy most boldog-e? És ha igen, miért az? Mi szüksége van neki az én anyukámra, főleg ilyen korán? Nem bírt volna várni egy ötven évet? Azt is nagyon szeretném tudni, miért nem hagyja, hogy az én gyerekeimnek, ha majd lesznek, legyen nagymamájuk? Istennek sok mondanivalóm van a napokban, de olyan csúnya dolgok, hogy szinte megrettenek a szavaimtól.
Ma, amikor kijöttem tőled, hirtelen megcsapott valami hideg fuvallat a kórházi folyosón. Üres volt, mégis éreztem, hogy valaki a nyomomban járt. Féltem.
Most elköszönök, mert a sírástól nem tudok tovább írni.
Lulu
Apa részegen jött haza este. Alig tudott betámolyogni az ajtón. Bűzlött mindene. Nem ismert meg, csak annyit mondott, ne haragudj, drágám. Gondoltam, anyának szánta a bocsánatkérést. Hagytam, hogy elvégezze a dolgát, majd ledőljön a kanapéra és elaludjon. Nem volt szívem veszekedni vele, mert tudtam, hogy azért ivott ennyit, hogy ne legyen jelen a saját életében. Én is ezt tenném legszívesebben, de akkor ki maradna józan? A húgomat nem láttam két napja, állítólag jár iskolába, de nem hiszek neki. Szerintem a bandájával kószál a városban. A kórházba nem akar bemenni. Nemrég úgy leordítottam, hogy szégyelltem magam később. Azt kiabáltam, hogy ostoba, szívtelen és nem tud felnőni, miközben nekem is szükségem lenne a támogatására. Nem válaszolt, csak nézett bambán, majd elsírta magát. Megfordult és berohant a szobájába. Hallottam, hogy bezárkózik. Csak álltam a konyha közepén, és úgy éreztem, rám szakad a mennyezet. Nem volt senki, akit felhívhattam volna, hogy megvigasztaljon. A nagyit nem akartam zavarni, nem kell neki mindenről tudnia, úgyis olyan aggodalmaskodó. A papa nem él, a nagynéném egy kígyó, szóval pontosan olyanok vagyunk, amilyen minden család. Tele teherrel, gonddal és fel nem oldott feszültséggel. Hogy én meddig fogom ezt bírni, nem tudom. De bírnom kell, mert anyukám sokkal nagyobb küzdelmet vív mindannyiunknál.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
