Egy héttel a temetés után, amikor már képes voltam mosolyogni, apa bejött a szobámba. Azaz majdnem. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, sápadt is volt, ami nem jellemző rá. Megállt a küszöbön, és úgy harapdálta a száját, mintha rossz fát tett volna tűzre, és azt várná, hogy leszidjam.
– Adnék neked valamit! – mondta. Értetlenül néztem rá, mert nem volt a kezében semmi.
– Ajándék? – kérdeztem tétován.
– Igen, azt hiszem. De szeretném, ha megígérnéd, hogy nem haragszol rám, ha elmondok valamit.
– Apa, kérlek! Nem fogok, de megijeszt, hogy így beszélsz. Csak nem vagy beteg te is?
– Jaj, dehogy, eszedbe ne jusson erre gondolni! – Szemében rémület ült, és továbbra se lépett be a birodalmamba.
– Mondd már!
– Lulu, én odaadtam anyádnak, amiket írtál! Éreztem, hogy ezt szeretnéd, de nem merted.
– Ez komoly? Nem hiszem el! Honnan tudtál róla?
– Most áruljam be? – mosolyodott el. Rögtön tudtam, hogy a húgom keze van a dologban. Szóval ő is figyelt, és még akkor is tisztában volt mindennel, amikor alig volt otthon. Nem voltam képes haragudni egyikükre sem, de mégis fájt a szívem.
– Anya elolvasta őket? – kérdeztem csendesen.
– Igen, kicsim, és boldog volt. Ha láttad volna, hogy mosolygott! A világon a legszebb mosoly volt az övé. – Megköszörülte a torkát, és a fiókom felé bökött a fejével. – A legfelsőben van valami neked! – Azzal már csukta is be az ajtót maga után.
Megmozdulni se bírtam. Anya hagyott nekem valamit? A kedvenc láncát vagy gyűrűjét? Vagy egy könyvet? A gondolatok majd szétfeszítették a fejem. Úgy vert a szívem, hogy attól féltem, menten kiugrik. Ám amikor elcsendesedett, azonnal rájöttem, mi vár az íróasztalomban. Felálltam, közelebb léptem, és óvatosan kihúztam a kopott fiókot, amelyről hiányzott a fogantyú. Egy hófehér boríték nézett vissza rám, amelyen a nevem állt. Ahogy megéreztem. Lassan, minden mozdulatot meggondolva, kinyitottam, és kihúztam belőle a papírlapot, amin anya utolsó sorai álltak. Nekem, egyedül nekem!
Lulukám, Kislányom!
El se tudom mondani, mennyire boldoggá tettek a leveleid. Ne haragudj apádra, ő csak jót akart, és sikerült örömöt szereznie. Megértem, hogy nem merted ideadni őket, de sose bánd, mert amikor nem voltál itthon, dobogó szívvel olvastam el őket századszorra is, és csempészte vissza a húgod, de megeskettem, hogy nem szól róla.
Nagyon szeretlek benneteket, és hálás vagyok Istennek, a sorsomnak, hogy ilyen családom lehet. Tudom, hogy minden rendben lesz utánam és nélkülem is. Bízz a húgodban, még gyerek, de fel fog nőni. Érted azért nem aggódom, mert okos és megbízható vagy. Én gyönyörű nagylányom, az tényleg elszomorít, hogy nem láthatom az esküvőd és a gyerekeidet sem! Ennél rosszabb nem is lehet, még a betegség és az elmúlás se fáj ennyire. Tudom, hogy ahova megyek, ott jó helyen leszek. Apád azonban elesett és gyámoltalan lesz egy ideig. Kérlek, ne ródd fel neki, ha iszik. Sose fog arra az útra tévedni, ismerem. Majd az idő helyreteszi benne is az érzéseket. Bízom benne, hogy egyszer talál valakit, akivel nyugodtan élhet. Támogassátok ebben!
Szervusz, édes kincsem! Mondd meg a húgodnak, hogy mindennél jobban szeretlek benneteket. Ha képesek lesztek rá, ne szomorkodjatok utánam sokáig. Az élet egyszerűen véges. Nem tudunk mit tenni.
Ölellek: Anya
Persze sírtam, de nevettem is egyben. Magamhoz szorítottam a papírt, és olyan boldog voltam, amilyen csak lehettem abban a pillanatban. Anya még szólt hozzám, és ez a lehető legszebb dolog, amit adhatott a halála után. Köszönöm!
Vége
Kép forrása: Pinterest
