Úriember, amolyan régivágású. Ez jutott eszembe, amikor egy budai cukrászdában találkoztam Árpa Attilával, hogy interjút készítsek vele. Aggattak már rá különböző cimkéket, a média fenegyerekének nevezték, celebnek titulálták, én kíváncsi voltam, hogy vajon most miként látja a világot, és mennyire állja meg a helyét mindaz, amit a médiából özönlő hírek állítanak róla.
Sz.L.: – Folytonos vibrálás van körülötted. Gyerekként is ilyen nyughatatlan voltál?
Á.A: – Azt hiszem hogy igen. De ez csak most tűnik úgy egyébként, mert most nagyon összejöttek a dolgok, sűrű a médiajelenlét, ami egyébként eléggé kiszámíthatatlan. Nyáron forgattam egy sorozatot, aztán egy drogérialánc reklámfilmjét, és amerikai filmekben is játszom, Annak, hogy most éppen, ahogy szép magyar szóval szokták mondani, „a csapból is én folyok”, nem is annyira örülök. Nem szeretem ezt az úgy nevezett celeb státuszt. De most éppen sok mindennel foglalkozom, és tulajdonképpen ez mindig így volt.
Sz.L.: – Ha azt mondom neked, hogy a sikerhez vezető út, és a pontozott részre te írd a folytatást, mivel van kikövezve?
Á.A.: – Sok munka, és kiszámíthatatlanság. És egy kis szerencse.
Sz.L.: – Olvastam rólad egy cikket, amelyben azt nyilatkoztad, hogy születésed óta kapuzárási pánikkal küzdesz, a munkában is mindig új dolgok után nyúlsz. Ez a fantáziádnak köszönhető, vagy a téma az utcán hever?
Á.A.: – Egyrészt nagyon sok minden érdekel. Nem úgy tűnik, hogy az idő előrehaladtával csökken az érdeklődési köröm, hanem inkább folyamatosan bővül. Korral is jár. Más dolgok kezdenek el érdekelni, más életkorokban. De a technika fejlődésével is járhat, tehát amit mondjuk húsz évvel ezelőtt nem tudtunk megcsinálni, azt se tudtuk, mi az az App, most új lehetőségként jelenik meg. Nyilván filmötletek is folyamatosan újak jönnek, úgy, hogy a régiek még meg sincsenek írva. Önmagammal versenyzem, de így, hogy „kapuzárási pánik” ez nyilván csak egy vicc volt. Az, hogy próbálom magam utolérni, és ezt a híres bakancslistát kipipálni, ami nemhogy rövidebb, hanem egyre hosszabb lesz, ez inkább erről szól. Ez egyébként az első kérdéseddel is összefügghet, a vibrálással, egy magyarázat lehet rá.
Sz.L.: – Októberben volt a bemutatója Pozsgai Zsolt: Gina és Fidel című darabjának. A főszerepben téged láthatott a közönség. Milyen volt egy meglehetősen megosztó személyiség bőrébe bújni?
Á.A.: -Ez volt a legizgalmasabb része. Kétszemélyes darab, amit a nézők imádnak, A Tortúra is az volt. Ezt azért gondoltam érdekesnek, mert olyant még nem csináltam, hogy egy létező történelmi személy bőrébe bújok. És ezt az úgynevezett metodikus színészetet itt tudtam életemben először alkalmazni. Ez pont azzal jár, hogy nem csak a szövegét sajátítjuk el, és utánozzuk egy ember mozdulatait, amelyeket láttunk különböző felvételeken, hanem ahhoz, hogy hiteles legyen, el is kell hinni azt, amit mondok. Ahhoz, hogy elhiggyem, amit mondok, ahhoz meg is kell értenem azt, hogy ő mit miért mondott, és ehhez hozzátesszük nyilván a latin-amerikai hevességét, hozzátesszük azt, hogy mégiscsak egy diktátorról beszélünk, akit a világ egyik fele tömeggyilkosnak, a másik fele pedig forradalmi hősnek tekint. Ebben rejlik az érdekessége annak, hogy egy ilyen ember bőrébe bújhattam. Csak elképzelni tudtam, hogy milyen ember volt, a darab pedig ráadásul azt az oldalát mutatja be, amelyiket a világ nem ismerte. Azt sokan láttuk, hogy milyen ő, amikor beszédet mond, amikor politikus, amikor az általa megengedett újságírók készítenek vele felvételeket. De hogy magánemberként milyen, azt nem tudja senki. Ez volt az igazán nehéz, egyben izgalmas része is. Igen, bele kellett bújni a bőrébe. A próbafolyamat alatt kibírhatatlan voltam, tényleg úgy viselkedtem otthon is, mint Fidel Castro, kicsit katonásabban kértem a palacsintasütőt a gyerekemtől, amikor azt mondta, hogy palacsintát kér. Pont ezért volt izgalmas ez a dolog. Ez a bizonyos átlényegülés, amit eddig színészként ezt nem tapasztaltam meg, ennyire intenzíven.
Sz.L.: – Magadból mennyit raktál bele? Hiszen el kellett képzelned milyen lehetett barátként.
Á.A.: – Azt valóban csak sejteni lehetett, bár azért a felvételeken is barátságos, tehát nem mindig csak katona. Vannak felvételek, ahol különböző külföldi újságírókat, színésznőket lát vendégül és látszik, hogy amellett, hogy diktátorról beszélünk, és tömeggyilkosról, és forradalmárról, azért szoknyavadász is volt, és hedonista is, és még humora is volt. Hogy mennyit tettem bele magamból? Próbáltam megtalálni azt az egészséges határt, hogy ne másoljam le, de ne is térjek el tőle.
Sz.L.: – Melyik a nagyobb szerelmed jelenleg? A film, vagy a színház? Melyiket érzed magadhoz közel?
Á.A.: Mindenféleképpen a film, mindig is az volt, és mindig is az lesz. Sajnos sokkal nehezebb ma már filmet készíteni, mint színdarabot, vagy főszerephez jutni egy darabban. A színház az tényleg a színészet szempontjából izgalmas, az élmény természetesen egészen más. Más az egész folyamat, az egész dinamika, majdhogynem egy másfajta színművészet. Ott nincs vágás, nincs ismétlés, minden előadás kicsit másként sikerül, cserében viszont rögtön jön a visszajelzés a nézőtől. Ez leginkább arról szól, hogy olyan rendezőkkel, és olyan partnerekkel dolgozom, akiktől tanulok színészként is, Balázs Andreától a Karinthy Színházban, Mészáros Mártától, Pozsgai Zsolttól, aki a Tortúrát rendezte, Iványi Árpád, mindenhol picit tanulok, és ezt mindenhol hasznosítom mint rendező, vagy filmes, amikor nekem kell rendezőként elmondanom a színészeknek, hogy mit kérek. Azt hogy én mint színész tudom, hogy milyen érzés, ez azt jelenti, hogy minden színészhez vannak különböző lakatok, és kulcsok, hogy azt kapjam tőle, amit mint rendező kérek.
Sz.L.: – Közeleg az ötven. Hálával gondolsz arra, ami eddig volt, vagy van benned egy kis szorongás az idő múlása miatt?
Á.A.: – Ez változó. Én a koromat teljes mértékben felvállalom, mindennel együtt. Szám szerint is. Az amerikai fociban a koromat kértem mez számnak, a mellkasomra írva, tehát nem szégyellem, ugyanakkor ha egy rendező azt kéri, hogy kicsit sötétítsük be a halántékot, az ősz hajszálakat, hogy tíz évvel fiatalabbnak tűnjek mint amennyi vagyok, akkor nyilván elgondolkodok ezen, hogy jó, csináljátok, ha ez a kérés, de én magamtól nem festeném a hajam. Filmszerepekben sokszor kérik ezt. Volt olyan, amikor egy fiatal lányt megismertem, csináltunk egy közös képet amin nem mosolygott. Kérdeztem tőle, miért nem? Azt mondta, hogy azért, mert ha sokat mosolyog, ráncos lesz. Ezért amikor mosolygós képet látok magamról, azt látom, hogy nyolcvan éves vagyok valójában (nevet). Felmerül a kérdés, hogy megérte ennyit mosolyogni az életemben, és a válasz az, hogy igen. Inkább mosolygok.
Sz.L.: – Lesz újabb film? Lesz valami „”árpaattilás”?
Á.A.: – Dolgozunk most néhány filmötleten, van amelyik forgatókönyv szinten van, van amelyik előkészítésben, vagy éppen pénzszerzési szakaszban, ezek elsősorban külföldi projektek. Magyarországon még fejlesztés alatt van. Tehát konkrét bemutatót nem tudok mondani.
Sz.L.: – Volt egy búcsúbulid az egyik tévétársaságnál, és a Frank Sinatra My Way című száma szólt. Megtaláltad te a saját utadat?
Á.A.: – Annál nagyobb elismerés nincs, mint ha a kollégáid, akikkel évekig dolgoztál, teszik fel ezt a dalt. Azt gondolom igen, megtaláltam, és hű voltam magamhoz, és hála istennek kaptam egy útbaigazítást, hogy visszataláljak a saját utamra. A televíziózás nem volt a saját utam, mégis több mint tíz évet foglalkoztam műsorgyártással, néha színvonaltalan műsorokkal. Jó kérdés az, hogy ez kellett-e, vagy rögtön nemet kellett volna mondani, vagy esetleg pont kellett ez a kitérő, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Ha a filmfőiskolát befejezem, kérdés, hogy hollywoodi híres rendező lennék-e, vagy ahogy egy ismerősöm, aki ugyanúgy diplomás, és egy perzsaszőnyegboltban szőnyeget árul. Életében nem forgatott egy kockát se. Soha nem lehet tudni, hogy történt volna, én tulajdonképpen kacskaringózva, de valahogy mindig visszatalálok.
Sz.L.: – Kiss Endivel is csináltam interjút, és megkérdeztem tőle, hogy lányos apaként szeretnéd-e hogy olyan ember legyen a lányod mellett, mint te? És itt nem a szebbik nem fokozott irányú rajongást értem.
Á.A.: – Ez attól függ, hogy melyik énemről beszélünk. Nem mindegy melyik énem. A rakoncátlan, éhes, mohó, és magától egy picit elszállt huszonévesről beszélünk, akkor nem. A megfontolt, lenyugodott apa, aki most vagyok, igen.
Sz.L.: – Például a hozzád közel állók, tudnak kezelni?
Á.A.: – Nem. Egyáltalán nem. Lehet, hogy éppen ők nem tudnak megfelelően kezelni. Akinek türelme van, aki ép ésszel és higgadtan tud érvelni, az jó eséllyel indul, hogy kompromisszumot kössek, vagy belássam, hogy neki van igaza. Aki hozzám hasonlóan ragaszkodik a maga igazához, nem enged belőle, és a végén még butaságokat is tesz hozzá, vagy éppen követhetetlen érvelésekkel sorakozik fel, akkor az nem számít.
Sz.L.: – Ha hármat kívánhatnál, mi lenne az a három dolog amit még szeretnél?
Á.A.: – Nem kizárt, hogy még egy gyereket. Még legalább egy nemzetközi szakmai sikert. Amit lehet díjban nyerni, nézettségben, elismerésben, kritikában, vagy egyszerűen csak abban, hogy a lányom azt mondja, hogy ez a kedvenc filmje. A harmadik, hogy soha ne legyen rosszabb.
Attilával nem száguldottak el a vágyai, hiszen amit kért, arra jó esélye van. A róla kialakult kép darabjaira hullott szét, hiszen egy kitűnő színész, rendező, producer, apa ült velem szemben a röpke félórában. És úriember. Aki bár lehet, hogy valamikor megfelelt azoknak az állításoknak, amit róla írtak, de aki idővel éppen olyan lesz, mit a jó bor: érett, tartalmas. És idővel nem veszít a nemességéből.
Árpa Attila, köszönöm az interjút!
Fotó:blikk.hu
jegy.hu
24.hu
