Talán az lett, talán beteljesült a dal… Egy borongós téli napon Kóbor János is elment. Vannak emberek, akiknek hiányára kevés annyit mondani, hogy űrt hagynak maguk után. Nem, Kóbor János olyan jelenség, akit nem lehet pótolni.
Azokban a cseppet sem egyszerű hatvanas vagy hetvenes években, amelyekről már csak nosztalgiázva beszélünk, született néhány zenekar, amely Magyarországon halhatatlanná lett. Azokban a fényes időkben, amikor a fiatalok öltönyben és nyakkendőben jártak az Ifiparkba és az Omega, az Illés és a Metró zenéire tomboltak, még tudtak valamit az életről, az érzelmekről és a zenéről.
Kóbor János lehengerlő egyéniség volt. Olyan frontembere volt az Omegának, amely külföldön is sikereket ért, amilyen százévenként egyszer születik. Jellegzetes hangját, loboncát nem lehetett összetéveszteni senkiével. Amikor megjelent a színpadon, akkor jelen volt minden szegletében és sugárzott róla a tehetség, a zene és az élet szeretete. Bár ő mindig azt állította, hogy képzetlen, nem is igazi zenész, és mindent, amit ad, önmagától tanulta.
Elment egy legenda, akit vártak már az égi zenekarban. Biztosan meglapogatta a hátát Benkő László, amikor megérkezett a rockzene állócsillaga, akinek zenéjén generációk nőttek fel. A Gyöngyhajú lány és a Petróleumlámpa már soha többé nem szólal meg élőben az ő hangján.
Milyen furcsa elgondolni, hogy ha egy sportsérülés miatt nem fordul a zene felé, akkor mennyivel szegényebbek lennénk zeneileg! De valahogy minden jól van elrendezve, és az Ezüst eső most neki hull, őt várja Gammapolis.
Amikor egy olyan kaliberű ember hagyja el a földi világot, mint ő, még nehezebb arra gondolni, hogy mennyivel kevesebbek lettünk. Lassan elfogynak a régi, szívvel-lélekkel éneklő, szereplő és játszó színészek, zenészek és nekünk már csak az marad, hogy megőrizzük emléküket. Kóbor János hangját, dalait soha nem felejtjük. A házibulik, az összebújós táncolások, a filmek, amelyek visszahozzák egy pillanatra az elmúlt időket, biztos, hogy elénk varázsolják majd a felejthetetlen előadót, énekest.
„Égben szállok, földhöz nem köt semmi sem…” Már valóban nem…
Jó utat, Mecky! Nem feledünk!
fotó: Internet
