Nem túlzok, de igazán fantasztikus képek készültek rólam. Alexander érti a szakmáját és a fények, árnyékok játékában igazán szép vagyok jó sok felvételen. Szinte minden nap kellett mennem, lassan megszoktam. Azt a két órát kibírom, nem sokat beszélgetünk, beállít kattintgat. Amikor végez, megmutat párat, amit különösen jónak talál, aztán eljövök.
A sorozat előző részeit itt olvashatod
Nem beszélgetünk sokat, szemmel láthatóan a munkára koncentrál, néha azonban felcsillan a szeme, ha egy-egy jó pillanatot elkap. Megkérdeztem tőle, mikor lesz a verseny, azt felelte, pár hónap múlva, de addig sokat kell dolgoznia képeken.
Otthon rákerestem erre a versenyre a neten, de nem találtam róla semmit. Lehet, hogy félreértettem valamit? Vagy egyszerűen nem akar beavatni, hiszen nincs közöm hozzá olyan szinten, ahogy azt én gondolom.
Nagyon lassan múlik az idő Tomi nélkül, de már számolom vissza a napokat. Anya az elmúlt két hétben egészen jól volt, apával nem győztünk örvendezni, hát még a húgom, aki mostanában szorong. Észrevettem, hogy tikkelni kezdett, de nem tudok mit mondani neki, én is csak bizakodni tudok… Anya meg fog gyógyulni és ennyi. Ezt mondogatom, de amikor Aliz szeme bekönnyesedik, és azt kérdi, honnan tudom, csak rámordulok, hogy tudom, legyen elég ennyi.
Tegnap este már annyira hiányzott Tomi, hogy a fényképezés után, amikor gyalogoltam a körút felé, a félhomályban őt láttam egy kapualjban a falnak dőlve. Nem túlzok, még ugyanolyan dzsekije is volt a srácnak, mint amilyen neki van. Legszívesebben átrohantam volna a túloldalra, hogy a nyakába boruljak, de mire elhatároztam volna magam, el is tűnt a hatalmas kapu mögött. Kis híján elnevettem magam, mert ez a képzelgés nem jellemző rám.
Ma azonban bármilyen furcsa, fényes nappal, az óvoda kerítése mellett véltem felfedezni. Csak felnéztem, és mintha ő bámult volna be az udvarra. Biztosan közelebb mentem volna hozzá, ha Lacika be nem pisil a homokozó szélén, így muszáj volt őt bevinnem, nehogy megfázzon. Amikor felhívott, el is újságoltam neki, hogy már kétszer is láttam pár óra alatt. Annyira meghökkent, hogy nem erőltettem tovább a témát, mert úgy tűnt, totál hülyének néz. Meséltetett a fotózásról, ahogy minden nap és anyáról is kérdezett.
Bevallotta, hogy nagyon megbánta már, hogy Bora Borán maradt, nem olyan jó neki, mint hitte, csak nem akarja megszegni a szavát. Aliz tikkelése kiakasztotta. Faggatott, hogy, nem akarom-e elvinni egy szakemberhez, de tiltakoztam. Ugyan minek és hová? Úgyis mindent rákennének anya betegségére, és utána fizettetnének ezért. Nekünk meg valóban nincs kidobni való pénzünk.
Érdekes módon, Tomi anyja nem keres. Nem érdekli, hogy esetleg meggondoltam-e magam. Vagy rájött, hogy nem vagyok megvehető, vagy abban bízik, a fia nem jön vissza, netán elfelejt engem. Az egyik kolléganőm megjegyezte, hogy sose szabad túl gazdag pasival kezdeni, mert az csak a filmeken működik. A pénz a pénz vonzza, nincs mit tenni. Jaj, de sokat hallottam már ezt, nagyon haragszom ezért a bölcselkedésért. Mi van, ha mégse? Mi van, ha két ember netán szereti egymást és a pénz csak akadályt jelent? Az említett óvónő szerint ez marhaság. A pénz mindig jól jön, és dehogy jelent az akadályt két fiatal között. Igaza lehet, de nálunk mégis más a helyzet. Más szempontból.
Ma délelőttös voltam, ezért alig vártam, hogy vége legyen a napnak, mert eldöntöttem, hogy kimegyek a piacra és valami finomat főzök anyának. Ma van a születésnapja van. Negyvennyolc éves. Nagyon fiatal még a halálhoz. Jaj, de ostoba vagyok, ilyesmire gondolni sem szabad!
Vettem egy rakás zöldséget, húst és gondoltam, valami friss salátát fogok összedobni a sült mellé. Sokáig válogattam, mire eldöntöttem, hogy milyet vegyek, és mennyit költhetek csak. Amikor felpillantottam, a csarnok túlsó végén megpillantottam Tomit. Nem, nem tévedtem, egy éve járunk, tudtam, hogy ő az. Nem egyedül volt. Kivel mással, mint az anyjával. A szívem a torkomban dobogott, a lábam kővé dermedt. Azt hittem, kiejtem a kezemből a szatyrot, de a reflexeim működtek. Háttal állt, és én azt a hátat mindennél jobban ismertem. Szóval nem Bora Borán volt, hanem egyszerűen Budapesten, és nem szólt, hogy itthon van. Nem hívott, nem írt, esze ágában sem volt tudatni, hogy megérkezett. Vagy, hogy meglepetésszerűen hazatért. Azt megérteném, hogy váratlanul döntött így, azt viszont kevésbé, hogy elhallgatta, hogy jön vagy jött, hiszen előző este beszéltünk. Vajon mi az ördögért hazudott?
Csak álltam meredten bámulva őket, és nem voltam igazán dühös, inkább meglepett. Azon töprengtem, mit tegyek. Odamenjek-e, hogy jé, én is itt vagyok, vagy hagyjam, hogy este tovább játssza a színházat. Anyja elegáns szoknyában, drága, prémes kabátban feszített mellette, egyáltalán nem illett a piac fonnyadó zöldségei közé. Délután két óra volt, mit kereshettek épp errefelé, hiszen nem is erre laknak? Amikor Tomi oldalra fordult, azonnal láttam, hogy nem tévedtem, ő fogja a szatyrot, ő bólogat olyan lelkesen. Nem úgy tűnik, mintha enné a fene utánam. Akkor talán előző nap is ő volt a kapualjban? Ha igen, miért?
Megfordultam, rámosolyogtam az eladóra, és elindultam kifelé. Erősen kapaszkodtam a zöldségekkel tömött szatyorba, hogy el ne bőgjem magam.
Előkaptam a telefonom a következő sarkon és küldtem egy üzenetet Tominak. Kértem, hogy hívjon fel azonnal.
Vártam, de eltelt pár perc, amíg megcsörrent a telóm.
– Mi a baj, kicsim? – kérdezte a tőle megszokott kedves, drága Tomi-hangon.
– Átválthatnánk videochat-re? – kérdeztem minden köszönés nélkül.
– Ne haragudj, de most nem tudok beszélni, csak tudni akartam, történt-e valami, mert nem szoktál ilyen üzeneteket írni.
– Semmi különös, csak el akartam újságolni, hogy anya nem kap több kemót egyelőre! – feleltem sírós hangon.
– Ez a legjobb hír a világon! És ezért sírsz? Annyira jó lenne, most megölelni téged! – mondta.
– Igen.
És ez az igen tulajdonképpen nem volt válasz semmire. Nem akartam, hogy megöleljen, és nem azért sírtam, mert örömhírt mondhattam. A torkomban keletkező gombóc nem hagyta, hogy bátor legyek és beolvassak. Soha keservesebben nem éreztem magam, mint ott állva a sarkon, amit körbepisiltek a kutyák, ahol büdös volt minden. A csatorna alját valaki laposra rugdalta, és fenn az égen két repülő keresztezte egymás útját. Hallottam távolodó hangjukat, és Tomiét is, aki sietve lerakta, nehogy elárulja egy apró zaj is, hogy nem Bora Borán van, hanem azon a tetves piacon, ahol én is nemrég.
fotó: Pinterest
