Életed könyvében bizonyára sok lap van. Van, amelyikre csak pár sort firkantottak, és akad olyan is, amely fejezet hosszabb a többinél. Ezek az oldalak olykor szürkék, máskor színesek, de ritkán üresek. Minden reggel az aznapi kiszámolt másodpercekkel, órákkal ébredve, bizonyára nem hiszed, hogy az a nap az utolsó. Vajon jó lenne-e tudni, mi van az utolsó lapon? Melyik dátumot vésték a sarkába, és te mennyire vagy közel hozzá?
Amikor felkelsz, kávét főzöl, nyomkodod a telefonod, reggelit készítesz vagy azon jár az eszed, mi vár rád a nap folyamán, eszedbe jut-e, hogy az ilyen pillanatok mennyire fontosak? Gondolsz-e arra, hogy a semmitmondó tevékenységek, a rutinok sora teszi ki az életed nagy részét, és milyen kevés nagyszerű esemény van, ami emlékezetes marad? Nem valószínű, mer nincs rá időd, és a töprengés nem visz előre. Mégis mennyire értékesek ezek! Különösen akkor, ha vártalanul megváltozik minden.
Egyszer csak észreveszed, hogy eljött az az este, amikor nincs szükség a meséidre, nem kiabálnak érted a gyerekeid, nincs tele a mosogató piszkos tányérokkal, és már senki nem várja el tőled, hogy főzz, mert nem érnek rá hazamenni ebédre, vacsorára, nincs igényük az együttlétre, és útközben bekapnak valamit.
Férjed is elvan a szobájában, a garázsban, a fészerben, bárhol, ahol molyolhat a dolgaival, nem vágyik társaságra, vagy elmegy pecázni, kártyázni, ne adj isten a kocsmába. Ahogy szaladnak veled a napok, egyre ritkábban gondolsz álmaidra, de arra is, hogy valaha nélkülözhetetlen voltál. Mostanában több az időd, szívesen bajlódsz a virágaiddal, csak kevesen kérdezik meg, mi végre telik nálad az idő? Sütni sincs már kinek, a gyerekek és az unokák egyre kevésbé nyitják rád az ajtót, pedig sokáig mást se szerettél volna, mint csendet. A csend jó és kellemes, de ijesztő is. Felmerül benned, hogy tudsz-e még tenni valamit magadért vagy másokért? Könyved lapozgatása mintha nagyobb iramban történne mostanság, mint életed elején, ahol a végeláthatatlan nyarak mellett úgy hitted, az idő nem is létezik. A nap felkelt, ragyogott az égen, érlelt téged és a paradicsomot egyaránt, de ha lenyugodni készült, nem bántad, mert meg se fordult a fejedben, hogy eggyel kevesebb oldal marad utánad.
Te, aki most élsz, most nevetsz és bosszankodsz, élj úgy, hogy ne feledd, régen is azt hitted, a végtelen vár. Már tudatában vagy annak, hogy az idő valóban az, csak neked mérték ki egy adagban, ahogy másoknak is. A legnagyobb disznóság, hogy egyes porciók kisebbek, míg mások nagyobbak és tartalmasabbak. Ne bánd, hogy neked nem mindig jut ízletes feltét, néha az egyszerű is ér annyit, mint a túldíszített epertorta, amelyről könnyen leszédül a rózsaszín póni. A buli, amelyet életnek hívnak akkor is csodálatos és nagyszerű, ha csak az ég kékje marad meg neked. Mert látod. Hidd el, van, akinek még ennyi se jut.
Ha lapoznod kell, hát lapozz, és ne állj meg egy-egy összekuszálódott sornál. Ugorj, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. A patak, amely eléd sodorja a száraz ágat, hoz olykor virágszirmokat is, vagy pár száraz levelet, amelyet azt üzenik, még itt vagy, tavasz van, nyár jön, és lám, az ősz is betéved csendes hajlékodba.
Élni, örülni, hallgatni sokszor több, mint bármi, amit kaphatunk. Amíg a könyvünk nyitva és halljuk, hogy a kakukk hangja száll a légben, addig vagyunk, lélegzünk. Ennél nagyobb ajándék a földi létben nincs. Ne várjunk mást, ne keressünk, még akkor se, ha régen egyebet hittünk. Tévedtünk, és ezt el kell fogadnunk.
Mert jó élni, várni, adni, remélni. És ez az utolsó lapunkig így marad.
Kép forrása: Pinterest
