Szalmababa egy varázsos nyári alkonyon született. Körülötte ciripeltek a tücskök és néhány arra járó hangya rá is csodálkozott egyszerűségére. Kis arcán először a mosoly, majd a kíváncsiság jelent meg. Nem volt különösen szép vagy okos, de már első perctől kezdve érdekelte minden, ami körülötte történik. Alighogy életre kelt a haldokló búza szárából, azonnal kérdezősködni kezdett. Faggatta a fűszálakat, miért hajladoznak a szélben, nyaggatta a bodzabokrot, miért nem virágzik nyár közepén, sőt még a fecskéket sem kímélte butácska kérdéseivel. Az nyugtalanította, vajon látszanak-e a magasból a ragyogó harmatcseppek.
Egy ideig mindenki türelmesen válaszolgatott neki, mert látták, hogy érdeklődése végtelen, de utóbb már mindenki unni kezdte. Összesúgtak, ha meglátták közeledtét. Aki csak tehette, menekülőre fogta. A fák elhajoltak, ha meghallották puhán repkedő lépteit, a méhek kikacagták, amikor ügyetlen lábaival botladozott a poros utak elszórt kavicsai között.
Szalmababa sokáig nem vette észre, hogy nem kedvelik. Úgy hitte, csak elfoglaltak, mert hát rengeteg dolga van egy virágnak. Nőnie kell, illatoznia. A tücsköknek pedig, akiket különösen csodált, folyamatosan gyakorolniuk kell az esti koncertekre.
A szorgalmas méhek közt is a gúny tárgya volt. De káprázatos táncuk sokszor feledtette vele, hogy unják kérdezősködését.
Mindenkinek megvolt a helye és a dolga a világban, csak ő nem tudta, mihez kezdjen. Mindenki tett valami hasznosat, ha mást nem, legalább szép volt, vagy a hangja volt kellemes, esetleg az illata, vagy talán légies billegése varázsolt el embert, állatot. Csak Szalmababa nem volt jó semmire.
Csak vándorolt. Olykor megpihent egy árok partján és nézte a zivatarok után maradt vacak kis pocsolyákat. Azok csúnyák voltak, néha egy-egy kutya beléjük ivott, vagy tele voltak lehulló levelekkel. Haszontalannak tűntek, sőt, ha valaki figyelmetlenül beléjük gázolt, azonnal foltos lett.
Egy zivataros napon, amikor alig tudott elmenekülni a hirtelen jött eső elől, egy őzlábgomba tövében szárítkozva bosszankodott a vízcseppek miatt. Igaz, hogy csak lábacskái lettek nedvesek, de Szalmababa ennek sem örült túlságosan. Szerette volna, ha a napsugarak gyorsan megszárítják, de a nap nem volt jókedvében. Előjönni sem szándékozott a sötét felhők takarásából. Ahogy ott mérgelődött, egyszer csak egy lágy hang ütötte meg a fülét:
– Gyere közelebb, Szalmababa, ne félj tőlem! – mondta valaki.
– Ki vagy te és honnan tudod a nevem? – kérdezte tétován.
– Itt vagyok előtted, csak nem veszel észre – suttogta a hang. – Ne az eget bámuld, a lábad elé nézz!
Szalmababa nem látott mást a földön, csak egy piszkos kis tócsát, amelynek a tetején egy összegűrt papírgalacsin úszkált.
Csak nem ez a semmi kis vizecske szólította meg? Ez a csúfság?
– Ki vagy te? – érdeklődött óvatosan.
– Amint látod, én az égből hulló eső vagyok, de itt a földön csúnya ruhába bújok.
– Honnan ismersz engem, hiszen még soha nem találkoztunk.
A kis tócsa felkacagott.
– Dehogynem, csak te nem láttál engem. Fenn voltam a felhőben és figyeltem, ahogy kíváncsiskodsz. Azt is megfigyeltem, hogy lassan mindenki megunta a kérdéseid.
– Ó! – sóhajtott fel Szalmababa. – Nagyon érdekes a világ és én mindent tudni szeretnék. Legjobban a tűz érdekel, mert bár eddig csak messziről láttam, csodálatosnak tűnt.
– A tűz? – kiáltotta a pocsolya. – Épp a tűz? Buta vagy te, Babácska!
Szalmababa megsértődött. Hogy meri őt butának nevezni ez a piszkos víz, amikor ő épp megvallotta neki az egyik legféltettebb gondolatát? Sokáig nem is szólalt meg, mert nem akarta kimondani haragos gondolatait.
– A tűz gyönyörű. Ezer színben táncol. Szeretnék a barátja lenni.
– A tűznek nincs barátja. Mindenki félt tőle.
– De hisz annyira szép és hatalmas!
– Ostobaságokat beszélsz! – sóhajtott nagyot a másik. Feladta, mert érezte, hogy a szalmalány meggyőzhetetlen.
A butának nevezett Szalmababa duzzogva sarkon fordult, és otthagyta újdonsült ismerősét. Még hogy ő oktondi lenne? Mit meg nem enged magának egy kis sáros víz, ami nem sokára eltűnik, ha a nap sugaraival megsimogatja. Rövid életében biztosan nem sok ész közelébe kerülhetett, de megbántani a másikat, az könnyen ment neki. Így puffogott magában.
Végre valahára előbújt a nap. Megint kék lett az ég, újra megtelt a levegő tarka pillangókkal és szemtelen legyekkel.
Hosszú gyaloglás közben nagyon elfáradtak puha szalmalábai. Érezte, hogy a teste is elnehezül. Úgy döntött, lepihen egy korhadt fa odvában és másnap folytatja vándorútját. Csak azért is bebizonyítja, hogy a tűz nem ellenség. Lehet, hogy csak nagyon válogatós, már ami a barátokat illeti. Ha őt megismeri, biztosan megkedveli, mert ő kedves, huncut és minden játékban benne van.
Hamar álom jött a szemére. Messzire vitte a képzelete, oda, ahol nem esik az eső, nincs vihar sohasem. Hirtelen hangokra riadt fel. Nem messze alvóhelyétől két vándor ücsörgött. Tüzet raktak és annak melegénél vacsorájukat sütötték. Szalmababa arca azonnal felderült. Nem remélte, hogy ilyen hamar megismerkedhetik azzal, akinek a barátságra legjobban vágyott. Kikukucskált az odúból és csodálattal leste, ahogy a lángok megvilágítják a csillagok nélküli eget. Gyönyörű volt minden. Ámulata nem csökkent, sőt!
A pocsolya, ha most látta volna a kis máglyát, biztosan meggondolta volna magát elítélő véleménye miatt.
Az egyik vándor, a fiatalabbik felállt és elindult száraz rőzsét gyűjteni. A tűz kezdett egy kicsit kisebb lánggal kapaszkodni az ég felé.
Vékony gallyakat keresett, mert még hosszú volt az éjszaka, és bár nyár volt, nem volt kellemes kinn aludni.
Odalépett a korhadt tölgyfához is. Lehajolt és akkurátusan szedegette a tűz táplálékát. Váratlanul megpillantotta Szalmababát. Nagyon meglepődött. Még el is mosolyodott.
– Idenézz, mit találtam! – kiáltotta a másiknak.
Az felé fordult és elnevette magát.
– Biztosan egy kislány felejtette itt – mondta. – Dobd csak a tűzre, jobban fog majd égni tőle.
Szalmababa nagyon megörült. Szíve megtelt vidámsággal. Nem hitte, hogy ilyen hamar a vágyott barát közelébe kerülhet. Biztos volt benne, igazi jó barátra lel.
A vándor felemelte, megszemlélte, aztán egy gyors mozdulattal a máglyarakás közepébe repítette.
Szalmababa felsóhajtott még boldogságában, aztán egy pillanat alatt ellobbant. Utolsó gondolata az volt, hogy talán a tócsa mégiscsak többet tudott nála erről a világról.
Kép forrása: Pinterest
