Minden elromlott. Mintha egy ház, ami úgy, ahogy állt volna, földrengés áldozata lesz, de a falak még akkor se dőlnek, le, majd villám csap bele, és a végén belerohan egy száguldó kamion. Amit Zoé művelt, kritikán aluli. Értem én, hogy a lányom úgy gondolja, majd ő kézbe veszi a dolgokat, és támad, ha kell, de azért álljon meg a menet. Nem vagyok gyerek, hogy ne tudjam, mit csinálok. Nem kell felnyitnia a szemem, nem kell kivennie kezemből az irányítást. Neki is van élete, és már bocsánat, de nekem is. Húsz éves, feleannyit se élt, mint én, és nem teheti meg, hogy cirkuszol.
Az ominózus telefon után Hella elsírta magát. Ő, aki nem egy könnyen sírós fajta, legalábbis eddig egyszer se láttam. Kérte, hogy gondoljuk át az összeköltözést, talán érdemes lenne elhalasztani, mert mindenki ellenünk van. Rosszul estek a szavai, mert arra számítottam, hogy ketten együtt erősek leszünk. Ehelyett mindenki úgy ront nekünk, mintha darabokra akarna tépni. Elmondta a szülei véleményét, aztán a Marci-féle jeleneten is túl voltunk, mármint, amit a nagyszüleinél rendezett, mert engem azóta se látott. Nem tudom, maradt-e valaki mellettem. Vajon van ember ezen a világon, aki nem ítél el? Akad valaki, aki kicsit is belegondol az én helyzetembe? Miért kellene azzal élnünk tovább, akit nem szeretünk? Miért erőszakolja ezt a legtöbb ember, és nem fogja fel, hogy a hűség nem könnyű húsz, harminc vagy több éven át? Most nem a fizikai hűségre gondolok, hanem a mindennapok hűségére, amelyben elfogadjuk, hogy önmagunkat becsaphatjuk csak azért, mert egyszer igent mondtunk. Nem akarok alpári lenni, de az étel jó példa minderre. Gyerekkoromban rühelltem a töltött káposztát, most meg a kedvencem. Nem tudom, mikor változott meg az ízlésem, de megtörtént. Ezért én most jó vagy rossz vagyok? Egyik sem. A házasság se sokban különbözik. Ismerkedünk, családot alapítunk, de a világ nem áll meg körülöttünk. Változik, kínál kellemest, kellemetlent, de nem marad állandó. Miért olyan nehéz elfogadni, hogy már nem szeretjük azt, akit szerettünk?
Igenis ki lehet ábrándulni, vagy éppen bele lehet szürkülni a házasságba. És aki nem akar szürke lenni, az már bűnös? Egyesek szerint biztosan. De a nyomorult életbe! Egyszer élünk. Tudom, nem kell mondani, hogy nem biztos, de ebben a bőrkötésben, ezzel a fizimiskával én egyszer vagyok Levente. Hiába mondogatom magamnak, hogy majd legközelebb más lesz, nem tudom, hogy van-e legközelebb. Azt se tudom, van-e holnap. Mi van, hogy egyik nap összeesem a nappali közepén és vége? Vagy elüt egy kocsi és lebénulok? Akkor kinek kell megmagyaráznom, hogy nem voltam bátor egy új élethez? Senkinek, mert nem érdekel senkit, ahogy most se, csak épp ítélkezik. Ítélkezni viszont könnyű, csak felvenni az én ruhámat nem az. Teszek rá. Már mondtam, és mondom újra: szeretem Hellát. Nem azért, mert újdonság, meg ilyen baromságok. Nem vagyok kiskamasz, hogy ne tudjam, ki mellett jó nekem.
Nem hiszem, hogy ő tökéletes, de nekem az. Mellette el tudom engedni magam, figyel rám, és tényleg olyan, mintha hazaértem volna. Természetesen Nórát sem gyűlölöm. Két csodálatos lányt adott a mi házasságunk, voltak jó időszakaink, felépítettünk egy közös életet, de ennek az életnek vége lett. Mindennek vége lesz egyszer, most mondjam ilyen közhelyesen? Akik szenvedni akarnak a maguk poklában, tegyék.
Meg kell küzdenem érte, hogy elfogadja, hogy nem fogok csak úgy lelépni az életéből. A lányaim miatt sem, akiket szeretek. A fia miatt se, akit nem ismerek, de igyekezni fogok jóban lenni vele. Nem lehetek és nem is akarok az apja lenni, de azért jó lenne, ha nem állítana be engem senki szörnyetegnek.
Elfogadom, hogy Hella most nem akar több bonyodalmat. Megbántották, megalázták, és Zoé, ha most úgy érzi, ügyes és határozott volt, felvilágosítom, hogy nem. Beszélnem kell vele, és ez senkinek nem lesz kellemes. Viszont hadd robbanjon a bomba, mert nem ülhetünk rajta anélkül, hogy egyszer ne lenne baj.
Úgy döntöttem, felhívom a lányom, és felajánlom neki, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzuk a helyzetet, de ne telefonon. Hallgasson meg személyesen, és ha ezután neki nem megy az elfogadás, én békén hagyom, és ha képesek leszünk, beszélünk majd újra, ha megérett a helyzet. Addig meg támogatom, amiben tudom, de az elveimből nem engedek. Egy húszéves lány, aki történetesen a nagyobbik gyerekem, nem irányíthatja az életem. Befolyásolhatja, hathat rá, de semmiképp nem veheti ki a kezemből a gyeplőt. Megcsörgettem vagy hatszor, de nem vette fel. Ez csakis szándékos lehet, mert olyan nincs, hogy ő ne érjen rá felvenni. Este van már, nem az egyetemen van, ha meg pasival van, akkor szólni szokott, hogy nem alkalmas. Jó lenne tudnom, hogy tart-e tőlem vagy szégyelli magát. Maradt a C lehetőség, a kisebbik lányom.
– Apa, miből gondolod, hogy nekem van fogalmam arról, hol a nővérem? – kérdezte nem túl kedvesen.
– Csak egy kérdés volt. Hátha…– mondtam neki türelmesen.
– Szeretted volna leharapni a fejét?
– Ti tényleg ilyennek ismertek? – kaptam fel a fejem. Valami rossz érzés öntött el.
– Hát, már ne is haragudj, de régebben nem nagyon szeretted, ha valaki nem hallgat rád.
– Most miről beszélsz? – értetlenkedtem.
– Tudom, hogy Zoé felhívta Hellát és mocsok módon beszélt vele. Gondolom, erről akarsz vele beszélni.
Fanni felnevetett. Nem volt őszinte a nevetése.
– Igen, de ennek mi köze ahhoz, hogy nem hallgatott rám?
– Gondolom, azt akarod mondani neki, hogy hagyjon békén, eddig is ezt kérted, vagy utaltál rá a magatartásoddal.
– Utaltam rá? Hogy a csudában utaltam volna rá? Ti vagytok a lányaim! Miért akarnám, hogy békén hagyjatok?
Fanni hallgatott.
– Na, ki vele! Ha elkezdted, mondd!
– Ha valaki elköltözik, maga mögött hagyja az addigi életét, mi mást akarna?
Az én okos lányom rátapintott a lényegre. Van benne igazság, de rájuk nem vonatkozik.
– Mondd Fanni, te se értesz meg engem? Nem is próbálsz?
– Apuci! Ne csináld ezt! Nagyon kellemetlen dolgot kérdezel.
Nem értettem, mire gondol. Vártam, hátha kifejti, de nem könnyítette meg a helyzetem.
– Én nem azt várom tőletek, hogy átérezzétek, amit én. Ez ostobaság lenne tőlem. Mégis adhatnátok egy kis időt, amíg nem feszítetek keresztre. Hellát sem. Hátha kiderülne, hogy nem vagyunk ördögök. Hátha az idő egy kicsit csillapítaná az indulatokat!
– Nincs apa, aki ilyesmit kérhet, de én szeretlek téged. Ezért a magam részéről oké. Én nem akarok semmi mást, csakhogy kicsit legyél a régi.
– Ezt meg hogy érted? Hogy tudnék úgy viselkedni, mint mielőtt eljöttem volna?
Fanni felsóhajtott.
– Például, megkérdezhetnéd anyát, hogy van, meg esetleg dönthetnél arról, hogy kicsit külön élsz tőlünk, de nem azonnal máshoz menekülsz.
Elgondolkodtam. Igen, ezt eddig is sejtettem, sejtettük. Elhibázott lépésnek tűnik, hogy azonnal másnál, mással akarok új életet kezdeni, pedig nem vagyok felelőtlen.
– Rendben van, megígérem, hogy beszélek anyátokkal. Így most jó?
– Tökéletesen! – kiáltott fel a kisebbik lányom, és a hangja olyan diadalmas volt, mintha megnyerte volna a harmadik világháborút.
Miután elköszönünk egymástól, tudom, mit kell tennem, mielőtt a volt feleségemet hívnám.
Átmegyek a nappaliba, nagy levegőt veszek és bejelentem Hellának, hogy kiveszek egy albérletet valahol.
Rám emeli tekintetét, nem igazán tudja, ez most mit jelent. Szakítunk? Vagy meggondoltam magam?
– Nem, nem akarom, hogy vége legyen! Egyszerűen kell ez az átmeneti állapot! – mondtam, és átöleltem. Hallgatott.
Kép forrása: Pinterest
