Mindig azt mondta, szép vagyok. Én, aki sose voltam az. Állította, hogy tévedek. Nem bántam volna, ha emellett jónak is talál. Azt sose mondta. Egy kellék voltam mellette, pedig öntelt és átlagos volt. Mégis harcolt a sorsával. Az alacsony emberek folyton bizonyítani akarnak, mert úgy hiszik, a magasságban valami erő rejlik. Vagy érték. Magasnak lenni kizárólag centiket jelent, de ezt egy kisnövésű sose fogja megérteni. Mellettem szenvedett, mert magassarkúban elértem a homlokát. Nem tudta felhívni magára a figyelmet, amivel önmagát kívánta jutalmazni születési „hibája” miatt. Gyakran szidta a szüleit, akik nem áldották meg égre törő génekkel. Ebben tökéletesen igaza volt, de kicsinysége nem abban állt, melyik polcot éri vagy nem éri el lábujjhegyen.
Egyre jobban gyűlöltem őt, de meggyőztem magam arról, hogy bennem van a hiba. Talán nem szeretem eléggé, pedig törődik velem. Teljesíti apró kívánságaim, és még lányomat is fuvarozza, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Úgy hittem, vigyáz ránk, mert nem könnyű egy idegen kamasszal és egy frissen kivirágzott kapcsolattal. Hónapokon át nem értettem, miért nem hagyja, hogy levegőt vegyek nélküle. Én ezt szerelemnek gondoltam, és hatalmasat tévedtem. Szeretni nem a bezárt állatot szoktuk, hanem a szabadon szárnyalókat, akik ha el is mennek, egy idő után visszatérnek, hogy üdvözöljék megmentőjüket. Úgy gondoltam, a rabság értem van, és nem ellenem. Pláne, hogy életemben először éreztem, valaki óvni akar. Pedig ennek köze sem volt ahhoz, amit úgy hívnak, törődés.
Minden pillanatban kontrolláltan lélegeztem. Figyelnem kellett, mit mondok, teszek, és szavaimnak és tetteimnek a nap ugyanazon szakában ugyanúgy kellett bekövetkeznie. A munkahelyemen gondosan ügyeltem arra, hogy ne felejtsem el felhívni a rabtartóm, mert ha ez történt, már pedig akaratlanul is van ilyen, akkor hatalmas balhéban csúcsosodott ki otthon.
A törölközőknek színben és számban ugyanott és ugyanúgy kellett állniuk, ahogy a bögréknek a polcon, vagy a tisztítószereknek a kamrában. Még bevásárlás közben is rendben álltak a holmik a futószalagon, ahonnan oly módon kellett a zacskóba pakolni, hogy ésszerű legyen ez a tevékenység.
Rühelltem ezt a rendet. Legszívesebben egy mozdulattal elsodortam volna az össz tejfölt, körtét és a többi apróságot. De ő csak mosolygott, mert azt hitte, tanít engem. Szépnek kellett lennem, hiszen jó nem lehettem soha. Nem főzhettem, mert nem voltam elég alapos. Megesett, hogy a fokhagyma héja a helyén maradt, vagy nem volt makulátlan egy pohár. Sajnos, trehány vagyok, és ez ki is jött százszorosan azon a helyen, ahol a porszemek is glédában várták a porrongyot.
Egy év, pontosan négy évszak elmúlása után döntöttem el, hogy szökni fogok. Simán eljönni nem lehetett, mert fenyegetés szaga sistergett a levegőben. Tudtam, hogy egyedül sehová se indulhatok el, hiszen akkor rosszat tennék, sulykolta nekem. Nem direkt, csak célzott rá, hogy a tudta nélkül bizonyára nem lennék hűséges. Kár lett volna bizonygatni. Úgyis nyilvánvaló volt, hogy gyenge és befolyásolható vagyok.
Ahogy múltak a hónapok, fokozatosan veszítettem el az önbizalmam és milliószor megkérdőjeleztem döntéseim helyességét. Már nem tudtam, hogy van-e olyan gondolatom, amit elbír a világ vagy én magam. Azt se, tudok-e olyasmit nyújtani, ami fontos és értékes. Éreztem, hogy minden, amiről régen úgy tartottam, hasznos és pozitív, lassan kihal belőlem, mert volt egy ember, aki másféle tükröt tartott elém. Magam sem tudom már, hogy ezt a tükröt miért nem láttam homályosnak. Talán a sok szembesítés miatt, hiszen egyre gyakrabban botlottam meg az élet minden területén.
Nem voltam jó háziasszony, anya sem, kedves sem, mert menekültem a rutinszerű és pontról pontra kiszámítható szex elől, de emberként és barátként sem funkcionáltam jól, hiszen nem lehettem önmagam. Barátaimat is el kellett hanyagolnom. A párkapcsolat, ahogy ő mondta, mindent felülír. Észre se vettem, hogy ez valóban így lett. Nem azért, mert annyira teljes és mindent beborító lett volna, egyszerűen, mert nem volt más választásom. Ki voltam szolgáltatva neki, akinek elhittem, hogy minden értem történik. Nehéz megmagyarázni, hogy mennyire képes egy nő porszemnek érezni magát, ha ezt hallja gyerekkorától kezdve. Nem kell neki sok, hogy meggyőzze önmagát arról, hogy jelentéktelen, szánalmas, és csoda, hogy van valaki, aki észreveszi a szaharai homoksivatagban, mint jelentéktelent.
Pokoli ráébredni arra, hogy muszáj megmentened magad, bár képtelennek tűnik az ötlet. Marad a választás: menekülni vagy beledögleni. Gondolj csak bele, nem vagy semmi már, és azt várod, hogy észrevegyen a világ. Ugye, hogy lehetetlen? Te egy kopár szikla vagy, amin nem virágzik semmi, csak szeretnéd. Épp ilyen volt az én helyzetem is.
Rég meghalt a lány, aki egykor sokat nevetett, és nap, mint nap érezte, érdemes élnie. Csak az ember maradt, aki töredezett arccal mondogatta tükörképének, hogy véget kell vetnie a kapcsolatnak.
Ez a lány egy nap megszökött. Ez a valóság volt, semmi képletes dolog. Úgy osont ki a kapun, hogy nem tudta, viszontláthatja-e könyveit, ruháit. Semmit nem akart, csak szabadnak lenni. És sikerült. Mindenkinek, aki nem hiszi, hogy megtörténhet, üzenem, tényleg csak az első lépés a legborzalmasabb. De minden utána következő erőssé tesz. Semmim nem volt. Pénzem sem, tartásom sem, de volt bennem annyi erő, hogy hazaszökjek. A szomszéd városba, át mindenen egy kerékpáron. Megtettem, és azóta boldog vagyok. A gyerekem is velem jött persze, ahogy később a ruháim is, hisz visszamentem értük. Nem egyedül. Meg mertem tenni. És ahogy ez a bátorság átölelt, onnantól kezdve már soha többé nem éreztem gyengeséget.
Ennek tíz éve. Szeretném világgá kiáltani, hogy képesek vagyunk rá, mindannyian. Szökni kell, mert a bántás egyenlő a halállal. Nemcsak a testi, a lelki is.
Kép forrása: Pinterest
