Talán most sikerül 31. rész – Egy év múlva

“Bea tudta, hogy jól döntött. Persze olykor-olykor eszébe jutott Pálfi, főleg az első időkben, de amikor kiderült, hogy Katarba ment edzősködni, fellélegzett. Nem hiányzott neki, de a közös estét nem feledte. Olyan volt emlékeiben, mint egy puha párna, amit kedvel az ember, de ha nem találja, használ helyette egy másikat. Az ő csodás párnája Iván lett, aki nem győzte bizonyítani, hogy szereti, és ha hallott is valami pletykát az edzővel kapcsolatban, jó érzéssel elhallgatta. Szerette az új helyzetet, amiben élt, és boldog volt, hogy két fia lehet. Nem érdekelte, hogy melyik az igazi, volt bőven hely a szívében. A marakodásukra is úgy tekintett, mint természetes ellenségeskedésre, aminek úgyis az a vége, hogy megszűnik. Neki lett igaza. Sokára, mintegy nyolc hónap múlott el, mire Levi apának szólította. Azon a napon biztos volt benne, valóban a helyén van.”

 

 
 

Bea felsóhajtott, amikor a ruhakupac végére ért. Az jutott eszébe miközben hajtogatta a pólókat és nadrágokat, hogy a mesékben sosincs szó a hétköznapokról, talán ezért is szeretik őket az emberek. Nem mintha panaszra lett volna oka, de azt se tagadhatta, hogy emberpróbáló éven voltak túl.

Megint nyár volt, a fiúk a strandra mentek, ő nem akart, mert megjött neki, és fájt mindene. Annak viszont örült, hogy Ivánnak végre volt egy szabadnapja, és hajlandó volt elvinni a srácokat az uszodába, pedig előző este annyit mondott, hogy szeretne egy olyan napot, amikor csak alszik. Bea megcsóválta a fejét, és közölte vele, hogy úgy viselkedik, mintha valami vénember lenne. De nem szekálta tovább, tényleg mindenben mellette állt, és kibírta Levit és a nevelt fiát is, mert nehéz volt eldönteni, melyikük viselkedett szörnyűbben.

Amikor eldőlt, hogy egy pár lesznek, Levente észbe kapott, hogy elveszíti kiskirályi pozícióját, és tőle szokatlan módon megsértődött mindenen, vagy nyafogásban tört ki.  Hol az anyjához nem akart szólni, hol meg Ivánhoz, úgy, hogy az első félév kis híján kikészítette őket. Az i-re a pontot Noel tette fel, aki sokkal érettebben viselkedett, mint újdonsült „testvére”, mégis jelenlétével növelte a feszültséget. Levi nem akarta elfogadni, hogy időnként náluk alszik, mert amikor összeköltöztek egy négyszobás nagypolgári lakásban, akkor azt hitte, övé a világ. Folyton árulkodott Noelre, időnként meg lenézően bírálta. Olyasmiket mondott, hogy buta, mert nem tud számolni, de olvasni se, mire elmagyarázták neki, hogy még nem iskolás, ez azonban nem zavarta. Bea úgy érezte, kicserélték valakivel az ő aranyos és kedves kisfiát, és esténként Iván mellé bújva sírt egy sort, ha nem bírta tovább.

Ám lassan, szinte észrevétlenül csitultak el a dolgok, és az első olyan közös hétvége után, amikor a két srác eljátszott a kertben, szinte örömtáncot lejtettek.

Iván sokkal türelmesebb volt, mint ő, és azt hajtogatta, nekik is időre van szükségük. Hirtelen a képbe kerültek az ő szülei is, így megnőtt az ajándékok száma minden oldalról, mert igyekeztek bepótolni a kimaradt időt.

Bea tudta, hogy jól döntött. Persze olykor-olykor eszébe jutott Pálfi, főleg az első időkben, de amikor kiderült, hogy Katarba ment edzősködni, fellélegzett. Nem hiányzott neki, de a közös estét nem feledte. Olyan volt emlékeiben, mint egy puha párna, amit kedvel az ember, de ha nem találja, használ helyette egy másikat. Az ő csodás párnája Iván lett, aki nem győzte bizonyítani, hogy szereti, és ha hallott is valami pletykát az edzővel kapcsolatban, jó érzéssel elhallgatta. Szerette az új helyzetet, amiben élt, és boldog volt, hogy két fia lehet. Nem érdekelte, hogy melyik az igazi, volt bőven hely a szívében. A marakodásukra is úgy tekintett, mint természetes ellenségeskedésre, aminek úgyis az a vége, hogy megszűnik. Neki lett igaza. Sokára, mintegy nyolc hónap múlott el, mire Levi apának szólította. Azon a napon biztos volt benne, valóban a helyén van.

Hogy mi lett Bea támadójával? Soha nem derült ki, hogy ki lehetett az, az sem, miért történt, ha a rendőrség talált is némi nyomot, idővel semmivé foszlott. A lány belenyugodott, és már nem lesett esténként folyton a háta mögé, bár igen ritkán ment el otthonról sötétedéskor. Maximum pilatesre, de már nem reszketett az emlék hatására, kivéve egyetlen egyszer, amikor két nappal ezelőtt a stúdió előtt megállva telefonja után kotorászott a táskájában, és megérintette a vállát valaki. Reflexből csapott hátra, de az a valaki elkapta a kezét.

 – Nono, kislány! Ne ilyen hevesen! – nevetett Pálfi. – Nem akartalak megijeszteni!

 – Jesszusom, szólhattál volna! – mosolyodott el Bea. – Nem is tudtam, hogy itthon vagy!

 – Kellett egy kis itthoni levegő! – válaszolta a férfi. – Jól vagy? Hallom, hirtelen négytagúra bővült a család!

 – Igen…Jól… – felelte a lány. – Milyen jól néz ki rövidebb hajjal, állapította meg elismeréssel. A fene egye meg, hogy neki minden jól áll.

 – Boldog vagy? – tette fel az újabb kérdést az edző. – Nagyon! És te? – Bea tudta, hogy hazudni fog. Azt mondja majd, hogy persze, mi baja lenne, él, mint Marci Hevesen.

Pálfi elfintorodott. Hajába túrt, és megrázta a fejét. – Nem mondhatnám… – mondta keserűen. – Elszalasztottam életem nagy lehetőségét, és most bánom.

Mélyen Bea szemébe nézett, mire a lány elpirult.

 – Sajnálom! – suttogta. – Most mennem kell, kezdődik az óra.

 – Persze, persze! Menj csak, nem akarlak feltartani.

 – Akkor jó utat visszafelé!

Pálfi bólintott.

 – Bea! – szólt miután a lány elindult. Várta, hogy megforduljon, de vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani, mert zárult mögötte az ajtó. – Csak azt akartam mondani, hogy nem felejtettelek el…

Azzal zsebre vágta a kezét, és egy kavicsot rugdalva elindult a szürkületben a belváros felé, ahol semmi dolga nem volt.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here