Másnap reggel Magda nagy megleptésére és örömére kijöhetett a kórházból. Móric aggodalmasan pillantott rá, amikor a kocsihoz kísérte. Vékony testén lebegett a kabát, amit hozott neki, mert egy számmal nagyobbat vett, mint kellett volna. Meg akarta lepni, de kicsit mellélőtt a mérettel.
– Én nem értem ezt! – morogta. – Biztos, hogy ennyire hamar el kell küldeniük?
– Jaj, olyan vagy, mint anyám! Hidd el, értik a dolgukat, különben is jól vagyok. Pihenni otthon is tudok.
– Tudsz, de ahogy téged ismerlek, nem fogsz – mondta neki mosolyogva. – Lehet, hogy az ágyhoz kellene kötöznöm, hogy nyugton maradj!
– Ejnye! Miféle gondolat ez, kedves uram! – méltatlankodott kacagva Magda. – Már kezdem azt hinni, hogy a Szürke ötven árnyalatában hiszed magad.
– Miben? – nézett rá értetlenül a másik.
– Hagyjuk! Nem magyarázom el, mert azt hiszed, a fejemre mért ütés elvette az eszem! Kérhetek mégis valamit?
– Persze, bármit! Sütit, tortát tonnaszámra?
– Nem! Szeretném, ha nem haza vinnél most.
Móric ajkába harapott. Pontosan tudta, hova szeretne menni Magda ezen a hideg, nyirkos decemberi délelőttön.
– Biztos? Nem várhatnál ezzel? Félek, hogy gyenge vagy még.
Tiltakozása erőtlen volt, vagy tétova, maga sem tudta, de bénító félelmet érzett. Mi van, ha Magdában feltámadnak a régi érzelmek és rájön, hogy ő kevés a volt férje után? Vagy meggondolta magát, és a temetőben adja majd tudtára? Mindenesetre melege lett, ahogy beszálltak. Nem is kapcsolta be a fűtést azonnal. A kopár utcákon haladva elgondolkodva várt a magyarázatra, de a mellette ülő ugyanígy elmélyedt a gondolataiban.
– Egyedül akarsz bemenni, vagy elkísérhetlek? – nézett rá, ahogy leparkolt nem messze a rácsos kaputól.
Sejtette, hogy a gondnok már messziről kifigyelte őket, hiszen más dolga nem akadt, élő emberrel nemigen találkozhatott télvíz idején. A halottak meg bizonyára nem nyugtalanították őt különösképpen.
– Egyedül? Dehogy akarok egyedül menni! Szeretnélek bemutatni Williamnek, de ne nézz így rám, nem vagyok bolond! Évek óta kijárok hozzá, elmondok neki mindent, akkor téged nem hagyhatlak ki.
Móric alig észrevehetően felsóhajtott.
– Nem bánod? Vagy szerinted ez ostobaság? Mindketten megéltük a gyász ezer fázisát, most le akarom zárni magamban a múltat, és ehhez te is kellesz.
– Igazad van. Tegyél úgy, ahogy neked jó! Kicsit féltem, hogy…
– Mitől? Hogy rájövök, hogy a halott férjemet szeretem?
A nő finoman ingatta a fejét. A kötés alatt úgy érezte, a haja rá aszalódott a fejére, és ettől nem volt kellemes a közérzete, ám a lelke rendben volt. Hosszú idő óta először, már ami magánéletét illeti. A bolt, a másik élete közel sem volt kerek, de most egyfélére akart koncentrálni. Majd lesz valami vele, Zsizsivel és a bátyjával is. A mesékben mindig győz a jó, és megesik, hogy a valóságban is. Bízni akart a pillanatban, amelyet most csodálatosnak érzett.
A sír mellett olyan természetesen és könnyedén mesélt, hogy Móric nem győzte csodálni. Amikor kimondta, hogy szereti Williamet, beleborzongott, de aztán meghallotta, amint a rég eltávozó tudtára adja, hogy boldog és szerelmes. Ő sose lett volna képes ily módon kiadni magát, pedig lüktetett benne a szerelem. A nők mások, gondolta, és ennek szívből örült. Flóra meg fogja érteni, ha nem megy most oda hozzá, hiszen a kő alatt nincs is ott más, csak a csontjai. A lelke, a hangja, az illata elszállt, és ő odahaza bármikor megidézheti, pláne, hogy egy csomó holmiját nem dobta ki. Sejtette, hogy meg kell szabadulnia tőlük, csak még nem volt ereje hozzá.
Amikor Magda elhallgatott, szeme sarkából rápillantott. Attól félt, sírni látja, de arcán inkább boldogság ragyogott.
– Jól vagy? – kérdezte tőle, és megsimogatta a karját.
– A lehető legjobban! És még jobban is leszek, ha valóban ehetek egy nagy szelet karamellás tortát. – Azzal a férfihoz simult. – Most mondd meg, van még egy olyan pár ebben a városban, akiket a temető és a virágok hoztak össze? – kacsintott rá.
– Szerintem a világon sincs!
Magda megremegett a hűvös szélben. Ahogy elindultak kifelé, még látták, hogy az öreg gondnok kijön a lakásából és kikerekedett szemekkel nézi őket. Intettek neki, de nem mentek oda szót váltani vele. Azokba a percekbe nem fért bele senki más, kedvük se lett volna megmagyarázni, hogyan ismerkedtek meg. A férfi hüledezve bámulta a párt, és az járt a fejében, hogy az élet mindenkor kiszámíthatatlan. Még egy temetőben is, ahol nem sok meglepetésre számíthat az ember, bár ő látott már egy-két érdekes dolgot. A borongós égen megjelent pár károgó varjú, de ők is csak egymással pöröltek, miközben élelem után kutattak. A száraz avar megreccsent az üres fák alatt, talán egy alvásra készülő sün fészkelődött, vagy egy mókus futott ki még az odújából, mert nem hitte el, hogy végleg beköszöntött a hideg. A csend fátylat terített a sírkertre, ahol békésen nyugodtak azok is, akik életükben nem lelték meg, amire vágytak, és azok is, akik sorsát könnyebbre szőtték az idő szövőszékei.
Vége
+ Bónusz: Majdnem egy év múlva
