Amélia
Újra szabadon! Arcomat megcsapta a hűvös hajnali szél. De jó volt kiszabadulni a koszos kabinból, érezni, hogy újra élek! Lowell úgy ráncigált végig a kikötőn, mint egy rongybabát. Futtában még láttam a sok mocskos matrózt ténferegni a szennyes utcákon. Éreztem a csatornák bűzét, kerülgettem, a sok szemetet, amit az éjszaka hagyott maga után. De szabad voltam és ujjongani tudtam volna! Úgy rohantunk, hogy minden pillanatban azt vártam, hogy elesem. A cipőm sarka hangosan kopogott a macskaköveken. Greg Lowell egyre erősebben vonszolt minél messzebbre a hajótól. Mintha attól félt volna, ott akarok maradni. A bolond. Szánalmas őrült. Láttam, hogy arcán fáradtság ül. Mélyebbé váltak a ráncai. De nem éreztem szánalmat, mert erős férfi volt, egy kis pihenés, rum csodákat művel majd vele.
Akasztott Sam is velünk futott. Mögöttünk az emberei. Undorító arcán valami különös vigyor ült. Arcátlanul méregetett, ezt egy nő megérzi. A hátamba fúródott aljas szándéka, ezért egy pillanatra sem maradtam le Gregtől.
Amikor már elég távol voltunk a hajótól, megálltunk, hogy végre kifújjuk magunkat. A bandita, mintha kevésbé lihegett volna. Éreztem bűzös leheletét, ami felém áradt.
– Ideje rendeznünk a fizetséget uram! – mondta suttogva, némi fenyegetéssel a hangjában. Talán azt képzelte, hogy megléphet előle?
– Ne féljen! Itt a pénze, fogja! – dobta oda neki Lowell. – De hallani sem akarok magáról. Nem ismer engem, megértette?
Akasztott Sam eltette a bőrzacskót, amiben sejtésem szerint száz arany lapulhatott.
Rám nézett és bólintott.
– Öröm volt önnel üzletelni, főleg, hogy ha ilyen szép hölgyről van szó – mondta és mélyen meghajolt.
A hangja merő gúny volt. Hátrált két lépést, intett a cimboráinak, és már el is tűntek a ködös sikátorok valamelyikében. Megkönnyebbültem.
– Hazaviszem! – fordult hozzám a megmentőm.
A hangja erőtlenül csengett. Mi a fene van vele, értetlenkedtem, pedig nem éreztem semmi különöset.
– Vajon mi lett Joe kapitánnyal? – kérdeztem.
A hangom persze nem sejtetett sok együttérzést. Meg tudtam volna ölni azt az embert, aki ennyi ideig fogva tartott. Miatta majdnem kudarcba fulladt a küldetésünk.
– Nem tudom, valószínűleg meghalt – közölte velem komoran.
Ránéztem és meglepődtem, mert hangja nem tűnt diadalmasnak.
– Jól hallom, hogy sajnálja? Azt a férget, aki elvette öntől a szerelmét, aki kisemmizte? Ostoba fajankó – suttogtam.
– Hallgasson! Maga nem ért semmit. Inkább szedje a lábát, hogy mielőbb átadhassam az apjának. Még egy kicsit tartson ki, fogok egy kocsit, ami szélsebesen hazaviszi.
Sértődötten loholtam mellette. Még soha így nem beszélt velem. Vajon mi üthetett belé. Hat órát ütött a toronyóra a közelben. Ez a Miasszonyunk templom órája volt a házunk közelében. Megismertem. De nem bírtam volna gyalog megtenni a maradék utat. Különben se vagyok cselédlány. Már alig vártam, hogy ledobhassam a ruhám, fürdőt vegyek és bedőlhessek puha ágyamba. Sajgott mindenem.
Lowell valóban leintett egy kocsit, betuszkolt. Kivénhedt lovak húzták, bíztam benne, hogy kibírják, amíg hazaérek. Becsukta az ajtót és mondott valamit a kocsisnak, amit nem hallottam.
Rémülten kiáltottam fel.
– Maga nem jön velem? Egyedül hagy?
Nem mosolygott, csak ennyit mondott:
– A kocsi hazaviszi, ne féljen! Busás borravalót adtam. Nekem más dolgom van. Aludjon jól, Miss Tanner!
Azzal köpenyét mélyen a fejébe húzva, és eltűnt az utcasarkon. Magamra maradtam a gondolataimmal és a félelmeimmel, de örültem, hogy nemsokára otthon leszek, s minden a régi lesz. Greg Lowell meg még megkeserüli, hogy ilyen faragatlan volt velem. Hálám mellett megtapasztalja majd, milyen az, ha erős és kemény vagyok vele.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
