„Az Emberiség elment a Holdra, felhasította az atomot, évtizedekkel meghosszabbította az emberi életet, szimfóniákat, remekművű könyveket írt, képeket és szobrokat alkotott, és közben olyan dedóba illő hülye gyerek maradt, mint volt öt- vagy tízmillió év előtt.”
(Márai Sándor)
Vajon az emberek idegesítőbbek lettek az évek folyamán, vagy mi lettünk türelmetlenebbek? Érdekes elgondolkodni azon, hogy a körülöttünk élők változtattak-e a szokásaiakon, körülményeiken, vagy mi sokalltunk be, mert betelt a pohár, vagy öregszünk, és egyszerűen nem kedvelünk már sokakat?
Gondoljunk csak egy egyszerű szituációra: míg régen, ha telefonálni akartunk, elvonultunk, vonszoltuk magukkal a hosszú vezetéket, becsuktuk az ajtót, és nem feltétlenül a titoktartás miatt, csak nem akartuk, hogy mindenki halljon bennünket. Ma azonban az embereknek eszük ágában sincs semmit eltitkolni. Mindannyian találkozunk olyanokkal, akik a buszokon, villamosok hangosan telefonálnak, nevetgélnek, és ezt nem rövid ideig teszik. Természetesen sokan ki is hangosítják a telójukat, és még véletlenül se fordul meg a fejükben, hogy zavarnak másokat. Ezért mindenki arra kényszerül, hogy része legyen a semmitmondó csevegéseiknek. Ugyanez vonatkozik azokra, akik zenét hallgatnak, méghozzá igen hangosan, nem számít, hogy érdekel-e valakit a stílus vagy a hangerő.
Vagy ott vannak azok, akik egész napjukat azzal töltik, hogy ostobaságokat kommenteljenek celebek képei alá. Vagy dicsérik őket, de inkább kritizálják, és irigykedve szidják, minősítik. Ez természetesen nemcsak a hírességeknek jár ki, hanem bárkinek, aki útjukba akad. Folyamos késztetésük van, hogy mindenre írjanak valamit, legyen az egy termék, egy írás vagy valakinek a kinézete, gyereke, nyaralása. Nincs idegesítőbb annál, hogy már levegőt se lehet venni mások véleménynyilvánítása miatt.
A kéretlen tanácsokat osztogatók se a kedvenceink. Közülük is a sértődékeny fajta a legrosszabb, mert ők úgy hiszik, mindenkor mindenhez értenek, és ha valaki nem fogadja meg a bölcsnek titulált tanácsaikat, akkor bosszút esküsznek, támadnak vagy becsmérelnek.
Jöjjenek a listára a tolakodók is, akik a legkisebb helyre is bepréselik magukat, legyenek a postán, a mozipánztárnál, vagy kifőzédben , és a sorban az ember nyakába lihegnek. Ők úgy érzik, várakozás közben okvetlenül szóba kell elegyedniük másokkal. Aztán meg kell említenünk azokat is, akik minden helyzetben jártasabbak akarnak lenni, ezért lenézően beszélnek a boltban dolgozókkal, a pincérekkel vagy ügyintézőkkel.
Manapság mindenki ért mindenhez, és ezért nem akarja elismerni, ha valaki jó valamiben. Jó szóval illetni, dicsérni valakit, egyre kevesebben tudnak, és közlik is, hogy semmivel se különb náluk egy tudós, énekes, profi sportoló, asztalos vagy fodrász. Nem képesek elámulni semmin, mert ha ezt tennék, hamar kiderülne, mennyivel szegényesebb a gondolatviláguk vagy a tetteik sora. Bizonyára sokan tapasztalták már, hogy az elmúlt évtizedekben fotózni, főzni, írni, no és énekelni a világon mindenki tud, és ha ennek ellenkezőjével szembesítik, felrobban a méregtől. Valaha egy tehetségkutató zsűrijének döntése, ha nem is tetszett, nem váltott ki tombolást a jelentkezőből, ha igen, akkor is képes volt a közönség előtt visszafogni magát.
Az emberek valóban rosszabbak lettek, mint régen? Vagy csak nem voltak ennyire közszemlére téve, és hiába tudtuk valakiről, hogy buta és szerencsétlen, legalább nem terjedt el a szűk környezetén túlra. Undok, veszekedős, mások lelkébe tiprók voltak ezer éve is, és lesznek is, csak most gyávaság is társul hozzájuk, hiszen név és arc nélkül tehetik. Valamikor a piacon és fodrásznál lehetett szélesebb körben rosszindulatú pletykát terjeszteni, ma elég felmenni a közösségi oldalakra, és ott kezünket összedörzsölve intrikálhatunk, ha unatkozunk.
Az emberi természet nem változik, hiszen az ember képtelen tanulni a hibáiból. Az alapból jó és rossz tulajdonságok tulajdonképpen bármikor felszínre törhetnek, és csak úgy védekezhetünk a rosszindulat, az irigység és pletyka mérgei ellen, ha nem engedjük beszivárogni az életünkbe. Ez kemény munka és komoly elhatározás kérdése. Mégse lehetetlen próbálkozás. Bár:
„Évmilliárdok alatt sok minden változott: a világmindenség, az óceánok, a tengerek, földrészek átalakultak. Egyetlen dolog állandó csak, s ez az emberi természet!
(Joós István)
Hogy ez szomorú vagy elviselhetetlen? Rajtunk áll, képesek vagyunk átlépni rajta.
Kép forrása: Pinterest
