Anya nem emlékszik sok dologra. Időnkén élénken emleget olyasmiket, amik kiskoromban történtek velem, máskor viszont alagutakról mesél, ahová kóbor macskákat zártak be a kolumbiai maffiózók. Demens. Ha kimondom a szót, sokan azt hiszik, tudják, mit jelent. Pedig fogalmuk sincs arról, milyen érzés lehet, amikor az elme távolodik a testtől. Nekem sincs, és néha emiatt furdal a lelkiismeret. Honnan is tudhatnám, milyen érzés az, ha egyik pillanatban felismerem a fiam, a másikban pedig türelmetlenül kérdezgetem, hogy jutott be a lakásomba ez az idegen.
Anyám vidám asszony volt. Nevetése minden túlzást mellőzve, betöltötte a házat. Mindig csinált valamit, de sose olyasmit, amit mások elvártak tőle. Büszke voltam rá, amiért mert önmaga lenni, habár gyerekként nem így értelmeztem. Szembe mert menni vaskalapos tanáraimmal, nem durván, hanem okosan, és olyan érvekkel támadta pocsék módszereiket, hogy elakadt bennük a szó. Tőle tanultam meg, hogy megalázni másokat a legdurvább dolgok egyike, és a lelket a szégyen rombolja legjobban. Egyszer még a papunkkal is összeveszett, mert nem akarta elfogadni, hogy Isten mindenkit szeret. Ezt egyenesen nevetségesnek nevezte, mert Isten nem lehet jó, ha ugyanolyan módon kezeli a gonoszokat, mint a jókat. Mi az, hogy megbocsát a gyerekgyilkosoknak, csak azért, hogy elmondhassák róla, hogy könyörületes? László atya viccel, kiabálta dühösen, mire a jámbor férfi elvörösödött, és megkérte, hogy majd akkor keresse fel legközelebb, ha lehiggad. László atya az álszentek közt a legkiválóbb volt, és anya ezt jól tudta tudta. Megengedte, hogy ne járjak templomba, ami miatt apám kétségbeesett. Őt úgy nevelték, Isten életünk része, ahogy a templomba járás is. Családunk azonban nem állt be a sorba. Vidám asszony volt, aki szókimondásával őrületbe kergetette a város savanyú lakosait.
Már nem az, sosem mosolyog. Arca fehér és gyűrött, csak a szemében van élet. Amikor vele vagyok, abban reménykedem, hogy felébred ebből az álomból, amibe az agya kényszeríti őt. Ez azonban egyre ritkábban következik be. Olykor dühös vagyok rá, máskor meg átölelném, és megmondanám neki, mennyire szeretem. Nem teszem, mert megijedne. Már rég nem tűri, hogy valaki hozzáérjen. Sebesen szedi lábátt a konyha és a fürdő között, és ha rájön a beszélhetnék, nem hagyja abba. Amikor a múlt köde tényleg elfed mindent, akkor hirtelen kislány lesz, akit a papa megbüntetett, de előfordul, hogy kínai turisták költöznek a házába éjjel, és nem mer bemenni a szobájába, mert kutyákat esznek ott.
Ha ezekről mesél rémült arccal, a szeme sem a régi. Üres, szürke és távoli. Nem szólok semmit, csak ülök a karosszékben és arra gondolok, meddig merjük egyedül hagyni. A húgom vidéken él, néha meglátogatja, de nem tud maradni, várja három fia és a férje, akik nélkül félembernek érzi magát. Azt is bevallotta egyszer, hogy fél anyától. Mi van, ha kést ránt, és őt malacnak nézi? Mondtam neki, hogy ez nem így működik, de csak azt felelte, hogy nem tudhatom, nem vagyok demens. Igaza van. Fáradt vagyok és szomorú. Fel nem tudom fogni, vajon miért kell egy embernek így lezárnia az életét? Miért nem engedi Isten vagy akárki, hogy méltósággal el lehessen hagyni ezt a bolygót, ha már kell a hely másnak?
Anya holnap hetvennyolc. Nem öreg, mondja a szomszédban élő Marika, aki két évvel idősebb. Nem öreg? Akkor mi? Talán abban a két évben, amivel ő előnyben van, annyira megöregszik valaki, hogy a nála fiatalabbat is üdének látja? Ez a huszonnégy hónap az ő korukban talán felér az örökkévalósággal? Ötvenhárom vagyok, és vénnek érzem magam. Hogy leszek-e hetvennyolc, nem tudhatom, de demensen ne legyek. A Teremtő undorító tervvel rukkolt ki azzal, hogy elveszi az ilyen emberek tudatát és emlékezetét. A múlt nélkül mindannyian félemberek vagyunk. Senki nem tudja, mit éltünk meg, nincsenek olyan tapasztalatai, amelyekben mi még élettel teliek voltunk. Anya szenved. Érzem. Nem látszik rajta, de ismerem őt. Vannak napok, amikor elfelejtem, hogy milyen állapotban van, és úgy nyitok be hozzá, mint aki várja a szilvásgombócot, az ünnepit, amit annyira szerettünk. Persze azonnal rájövök, hogy már nem fog csinálni, nem is hagynám, mert még leforrázza magát.
Nem tudok egész nap vele lenni. Dolgozom, csak késő délután érek haza. Elváltunk, a gyerekek időnként nálam csöveznek, főleg, ha összevesztnek az anyjukkal. Késő éjjelig fent vagyok, és azon rágódom, jó ember vagyok-e, hiszen hagyom, hogy az egyre szürkébb napokat megélő anyám egyedül legyen. Már néztem otthont, de mind szörnyű. Félek, hogy bántani fogják, ha beteszem. Hagyják szenvedni, megütik vagy épp leszedálják. Az öregek felett mindenki uralkodni akar, ahogy a gyerekek felett is. Gyengék és szánandóak, nem nehéz leordítani egy sovány öregasszonyt, aki alig eszik. Holnap hetvennyolc…Már nincs senki, aki emlékezne rá, milyen volt kisiskolásként, hogy volt szerelmes, hogy terhesként hogy nézett ki. Csak egy ráncos néni, aki fura dolgokról hadovál, és időnként retteg attól, hogy megérinti valaki az arcát. Puszit se lehet adni neki. Fürödni se akar, de abban nem ismerek tréfát. Látom, hogy fél a zuhany alatt, de nem hagyom, hogy büdös legyen. Megteszi, mert keményen rászólok, és ezért is megvetem magam. Ki vagyok én, hogy ne hagyjam őt olyannak, amilyen akarna lenni? Ő az anyám akkor is, ha ráncos, fonnyadt és keserű szag árad a testéből. Nem savanyú.
Másnap úgy megyek hozzá, hogy előtte beugrom a cukrászdába. Egy szelet dobost kérek, vékonyat, jegyzem meg, de mind olyan vékony, hogy teljesen feleslegesen koptatom a számat. Magamnak egy franciakrémest csomagoltatok. Úgy megyek fel a lépcsőn a másodikra, hogy azért fohászkodom, ismerjen meg. Kérem Istent, akivel hadilábon állok, hogy legalább ma legyen ideje rám, és teljesítse a kérésem. Bizalmatlanságom hatalmas, de mégis. Anya az asztalnál ül, és egy újságot lapozgat. Épp úgy, mint régen, amikor még jó néhány lapot járatott. Egy Nők Lapja van előtte, és a horoszkópot böngészi.
– Tudtad, hogy a Bakokra nagy szerencse vár a héten? Nem pénz, hanem siker – közli, amikor meglát.
– Nem tudtam. Te nem Bak vagy – mondom, de titkon örülök, hogy felismer. Legalábbis nem kiabál velem.
– Persze, hogy nem az vagyok, csak úgy mondom! Bár az lennék! – teszi hozzá, és megigazítja a szemüvegét.
– Anya, hoztam neked valamit – nézek rá kedvesen. – Születésnapod van, Isten éltessen!
– Nekem? Hogy lenne születésnapom, amikor június 12-én van? – kezd ideges lenni.
– Ma éppen június 12-e van!
– Össze-vissza beszélsz Péter.
Nem tudom, ki az a Péter, apám neve József volt.
– Kérsz sütit? A kedvencedet hoztam! – mondom.
– Franciakrémest? – csillan fel a szeme.
Megtorpanok a konyhaszekrény előtt. Tudom, hogy sose szerette. Kiveszek két tányért, és az egyiket leteszem elé.
– Igen – felelem tétován.
– Akkor ide vele! Ezer éve nem ettem. Csak a Szamócában volt igazán finom, de az is bezárt.
Vagy negyven éve. Még emlékszem rá. Egyszerű hely volt, olcsó és mellőzött minden romantikát. Mégis szinte minden vasárnap beültünk. Anya nyáron fagyit evett, máskor dobostortát. Én meg a húgom mindent, ami éppen megtetszett. Apa sosem ért rá velünk jönni, neki vittünk Rákóczi túróst.
Óvatosan lefejtem a papírt, és az ő tányérjára egyensúlyozom a franciakrémest. A magaméra pedig a másikat, és villák után nyúlok.
– Ez mi a fene? – kiált fel. – Ez nem krémes, azt magadnak tartogatod? Milyen önző dög vagy már megint!
– Anya! Ezt szereted!
– Én nem vagyok a te anyád! Ki vagy te, aki ezt mered mondani? – hangja szinte fülsértő. – Én Pétert akarom, ő a kisfiam!
– Bence vagyok, és nincs másik fiad. Egy lányod van, Aliz.
– Hazudsz! Van egy fiam. Volt. Te nem lehetsz az. Ő szép volt. Szőke és aranyos.
Felállok. Legszívesebben megölelném, mert rázkódni kezd a teste. Nem tehetem, hiszen nem vagyok a fia, mondja. Péter az, akire emlékszik. Nincs öcsém, de bátyám sem.
– Anya! Nézz rám! Próbáld meg elfogadni, hogy én vagyok itt. Felnőttem. A fiad vagyok, és születésnapod van.
Rám pillant, szemében megvetés ül. Megrázza a fejét. Nem nyúl a tányérhoz.
– A franciakrémest akarom. Azt! – mondja és a dobosra mutat. – Péter nem gyötörne, ha itt lenne. Te meg megennéd előlem a finomabbat!
Hallgatok. Kicserélem a tányérokat, mire elmosolyodik.
– Jófiú vagy – közli. – Épp olyan, mint az én kicsikém volt.
Azzal sírni kezd. Szemem megtelik könnyel, és nem merek kérdezni semmit. Némán esszük a süteményeket, közben én se bírom elnyomni a sírásom. Ketten együtt sírunk egy késői születésnapon, amelyen Isten nem hallgatta meg a kérésem.
