Amikor írásra adja az ember a fejét, megfogadja, hogy valóban arról ír, amit igaznak vél. Arról számol be, amit tapasztal, és amiről azt gondolja, hogy a valóság. Már sokszor és sokat írtam a gyereknevelésről, oktatásról, és igyekeztem, ha nem is rózsaszín köntösben tálalni a gondokat, de legalább nem teljesen feketében. Már pontosan tudom, és velem együtt sokan, akik kinőttek a kamaszkorból, hogy a világot nem lehet megváltani, legfeljebb elviselni, de vannak időszakok, amikor ez nehezebb a megszokottnál. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy régen sem volt minden jobb. Hogy is lett volna, mégis más volt, és az értékeket, amelyeket jónak hittünk, tovább adtuk, még akkor is, ha sokat tévedtünk vagy olykor rossz módszereket választottunk. Talán akkor is aljas volt a világ, hiszen gonoszok, bántalmazók mindig is léteztek, csak éppen nem derült ki róluk.
Egy azonban bizonyos, a legtöbb „régi” szülő jót akart a gyerekének. Jobbat, mint magának. Azt szerette volna, ha életrevaló, ha boldogul, ha érvényesülni tud. Ma felhőtlen boldogság a cél minden erőfeszítés igénybevétele nélkül.
Nem leszek kedves és finom, mert kimondom, hogy szerintem a mai szülők jó része nem szereti a gyerekét. Alig várja, hogy betehesse az iskolába, és elmeneküljön a munkahelyére. Ha baj van, ha hányt, elájult, közli, nem tud érte jönni, várjon a gyerek. Tudom persze, hogy vannak munkahelyek, ahonnét nem lehet azonnal elszabadulni, de egy beteg gyerek sok esetben nem is elegendő sokaknak ahhoz, hogy törődjenek vele.
Vannak, akik azt gondolják, ilyen esetek nincsenek. Márpedig vannak. A mai szülők bármit megvesznek és megtesznek, csakhogy ne kelljen a gyerekükkel lenni. Az óvodában az egyik anyuka azt kérte, meséli egy óvónő, hogy ne legyen anyák napja, hanem a gyerek bent maradhasson a csoportban este nyolcig aznap. Vagy hadd aludjanak bent, mert az buli. Igen, nekik, a gyerekeknek nem annyira. Igen, élvezik, de azért, a gyerek legjobban otthon szeretne lenni, ahol anya és apa figyel rá, mesét olvas, beszélget, birkózik vele, de ma ez már nem menő. Tisztelet a kivételnek.
Ma akkor jó szülő valaki, ha millió foglalkozásra viszi? Ha nyelvet tanul, táncol, focizik, kézműveskedik, jógázik, csak épp nincs otthon? Mikor változott meg annyira a világ, hogy a gyerek lepasszolása trend lett? Valljuk be, a millió különóra érdekes lenne, ha mondjuk nem menne az iskola rovására. Tanulni nem sikk. Az iskola bulihelyszín, ahol egyre többen csak élmény után rohannak, de a tanulás, amely valóban strapás, nem trendi. Pedig nem lehet megúszni mindent azzal, hogy van net és van telefon. Majd megmondja az AI, megírja, lerajzolja, megszerkeszti…Vajon az emberi jellemet és a szeretetet is helyettesíti majd nemsokára?
Mondjuk ki kereken, ma egyszerűen képtelenek nevelni otthon. Sajnálom, ha ez fájó, nem szeretünk ilyesmit hallani. De… a gyerekek nem húzzák le a vécét, nem teszik a szájuk elé a kezüket ásításkor, tüsszentéskor, nem köszönnek, nem mosnak kezet, eszik a fikát, nem tudják használni a kést és a villát, és kézzel eszik a rántott húst, bármilyen húst vagy épp kanállal. Nem ismerik a türelmet, az előzékenységet, a figyelmességet, amit nem lehet csak az iskolában elsajátítani.
Amikor ezeket a sorokat írom, bizonyára lesznek hitetlenkedők, meg akik szerint mindez erős túlzás, vagy épp rossz napja van a cikk írójának, netán kiégett. Meg se lepődöm ezeken. Az igazság kimondása kínos, és nem általánosítható, csak egyre nagyobb a százalékarány. Régen, abban a mindent megszépítő emlékezésben is voltak hasonló esetek, de ma ez már abszolút jellemző, és nem arról van szó, hogy akad egy-két ilyen gyerek.
Az iskola a szükséges rossz. Nehéz a táska, miközben mindenki autóval hozza a gyerekét, és 50 métert se kell cipelnie a táskát. Sok a házi, pedig a gyerek csak ábrándozik, fáradt vagy lusta. Te jó isten, szabad-e egyáltalán ilyesmit mondani? Vagy a kevésbé motivált kifejezést alkalmazzuk csak, ugyanis manapság a szavak értelme is megváltozott.
Elvárjuk, hogy a gyerek tudjon, vegyék fel a kiszemelt gimibe, de nem akar tanulni. A gyerek alatt most az alsósokat értem…Felsőre a szülő annyira elfárad, hogy már valóban fogalma sincs arról, mit csinál a gyereke, kikkel van együtt, mennyit játszik a telóján, mert se ideje, se kedve nincs ezzel törődni. Igen, fáradt, frusztrált, és elengedi a kezét. De akkor ki fogja meghallgatni a kamaszt, akit gúnyolnak, aki evéssel kompenzál, aki visszabeszél, de csak azért, hogy figyeljenek rá? Ki fogja elmondani neki, hogy hogyan védekezzen a nemkívánt terhesség ellen, hogy mi a menzesz, hogy mindenkinek joga van nemet mondani valamire, amit nem akar, ha nem az, aki őt világra akarta? Nem lehet mindent áthárítani a közösségre, az iskolára és a világhálóra. Vannak szülői feladatok, amelyeket, ha nem látunk el, akkor csődöt mondunk.
A gyerekeknek szükségük van iránymutatásra, meghittségre, beszélgetésre, tanításra és a NEMekre is. Igen, a tiltásra! Szükségük van arra, hogy megtanulják elfogadni egymást, a másik különcségeit, a világ sokszínűségét, a toleranciát, és hogy elmondjuk nekik, hogy a bántás mindenkinek fáj. Ne tegyünk már úgy, mintha nem vennénk észre, hogy a gyerekünk neveletlen, pimasz, utálatos és hazudik nekünk. Ne mentsük már fel minden alól, csak azért, hogy a hátunk mögött jót nevessen rajtunk. Ne cipeljük a táskáját, adjunk neki feladatot és ami a legfontosabb, ne sajnáljuk már mindenért. Annyira azért nem pokol az életük. (Van, akiknek igen, és ez éppen elég baj, de sokaknak egyáltalán nem, csak épp mi tesszük őket zsarnokká.)
Mi a fenét csinálunk mi, szülők, ha nem akarunk azok lenni? Pedig mi vállaltuk a gyerekeinket, mi akartuk, még akkor is, ha nem tudtuk, mire vállalkozunk. Ideje megérteni, hogy a család nem megy ki a divatból. A család mindennek az alapja, és teljesen mindegy, hogy kik alkotják, ha nem törődnek azokkal, akik a tagjai. Mindegy hány anyja vagy apja van egy gyereknek, ha vigyáz rá, ha szereti, ha törődik vele.
