Robert De Niro, Michael Keaton, Michelle Monaghan – három olyan színész neve, amely önmagában azt ígéri, hogy itt nem egy tucatszor látott thriller következik, hanem valami sötétebb, intelligensebb és lélektanilag is izgalmasabb történet. A Suttogó azonban hamar megmutatja, hogy a nagy nevek nem feltétlenül jelentenek nagy történetet. Miközben a film túl komolyan veszi önmagát, és minden eszközzel igyekszik nyomasztó légkört teremteni, egyre inkább az az érzésünk támad, hogy ezt a filmet már láttuk. Talán nem pontosan ebben a formában, nem ugyanezekkel a szereplőkkel, de szinte minden fontos eleme ismerős valahonnan: eltűnt gyerek, sötét múlt, sorozatgyilkos, titokzatos becenév, traumatizált apa, régi rendőrségi ügy, börtönben ülő pszichopata, családi konfliktus, baljós ház és egy nyomozás, amely során természetesen semmi sem az, aminek elsőre látszik.
Önmagában egyik klisével sincs baj. A thriller műfaja mindig is bizonyos visszatérő motívumokra épít. A Suttogó sokszor megelégszik azzal, hogy előveszi a jól bevált kellékeket, szépen egymás mellé helyezi őket, majd várja, hogy ettől megszülessen a feszültség. Ám a feszültség nem attól lesz valódi, hogy sötét van és valaki suttog, vagy egy gyerek eltűnik, miközben a háttérben egy régi sorozatgyilkos története sejlik fel. A feszültség abból születik, ha félünk attól, amit még nem tudunk. Itt viszont sokszor már túlságosan hamar tudjuk, merre akar menni a film.
A történet legérdekesebb része egyáltalán nem a gyilkos személye. Sokkal érdekesebb az apa és fia közötti régi törés, az a kapcsolat, amelyben két ember ugyanahhoz a családhoz tartozik, mégis évtizedek óta képtelen igazán közel kerülni egymáshoz. Amikor eltűnik a fiúcska, a múlt hirtelen nem lezárt történet többé, hanem jelen idejű teher. Ebben akár egy nagyon erős családi dráma is benne lehetett volna. A kérdés ugyanis sokkal fájdalmasabb, minthogy ki a gyilkos. Vajon mit tesz egy apa akkor, amikor a saját gyerekét fenyegeti ugyanaz a sötétség, amely egész életében elválasztotta őt a saját apjától? Lehet-e egyetlen életveszélyes helyzetben helyrehozni mindazt, amit évtizedeken keresztül elmulasztottunk? Ezeket lehetett volna jobban boncolgatni.
A film azonban mintha nem bízna eléggé a saját karaktereiben, ezért időről időre visszamenekül a krimihez. Újabb nyomot ad, újabb titkot húz elő, újabb baljós részletet mutat, mintha attól tartana, hogy a néző unatkozni kezd, ha két ember egyszerűen csak beszélni próbál egymással. Robert De Niro pedig pontosan azt teszi, amit egy ilyen kaliberű színésztől várunk: jelen van, és a puszta jelenlétével súlyt ad a jeleneteknek. Csakhogy egy színész nagysága sem tudja pótolni azt, ami a forgatókönyvből hiányzik. De Niro karakterében ott van egy egész élet története, de a film nem mindig engedi, hogy ezt valóban megismerjük. Inkább egy legendás színészt látunk egy szerepben, mint egy férfit, akinek valóban fáj valami.
Michael Keaton valamivel kiszámíthatatlanabb jelenléte éppen ezért üdítőbb. Van benne valami nyugtalanító. Michelle Monaghan karaktere viszont kevésbé kap lehetőséget arra, hogy valódi személyiséggé váljon: ő elsősorban egy nyomozó.
Egy igazán jó thrillerben nemcsak azt akarjuk tudni, hogy mi történik, hanem hogy miért történik, és legfőképpen, hogy mit tesz az emberekkel. A Suttogó viszont sokszor inkább a rejtélyt építi, mint az embert. A készítők ráadásul látványosan szerették volna megidézni a kilencvenes évek sorozatgyilkos-thrillereinek hangulatát. A komor atmoszféra, a nyomasztó kisvárosi környezet és a régi bűnök lassú előkerülése kellemesen régimódi érzést keltenek.
Nem rossz film. Vannak benne jól felépített jelenetek, feszültség és néhány erős színészi pillanat, ráadásul azok számára, akik szeretik a sorozatgyilkosos történeteket, valószínűleg kellemes esti thriller lehet. Viszont nem marad emlékezetes.
Ehelyett kapunk egy tisztességes, nézhető, időnként izgalmas, de túlontúl ismerős thrillert, amelynek a címe talán többet ígér, mint amit végül képes elmondani.
Netflix, szinkronos és nem összetévesztendő a régebbi hasonló cíművel.
