Szeretjük a tündérmeséket. Ha nem találunk, kreálunk magunknak. Szeretjük a romantikát, a szerelmet, de csak akkor, ha a benne lévők szépek. Ha kételkednénk ezen állítás igazságában, gondoljunk arra, hogy mennyire nem tudjuk elviselni, hogy Károly hercegnek nem kellett a mindenki által istenített Diana, és a nála előnytelenebb külsővel rendelkező Kamillát szerette. És ha mindez nem volna elég, el is vette feleségül, de a világon sok ember még ma is elítéli, és igen kevesen gondolnak arra, hogy talán az az igazi szerelem, amit ő érzett. Ám a szépség olykor felülírja a romantikus álmokat.
Vegyük most górcső alá Grace Kelly történetét. Könnyű ma őt úgy elképzelni, mint azt a szerencsés lányt, akinek minden sikerült. Gazdag, tekintélyes családba született, gyönyörű és tehetséges volt, majd Hollywood egyik legnagyobb sztárja lett, Oscar-díjat kapott, végül feleségül ment egy herceghez. Mintha az élet minden ajtót kinyitott volna előtte. Csakhogy volt egy ajtó, amelyet egész fiatal korában éppen a saját családja próbált becsukni előtte: a színpadé.
Grace családjában a színészetet nem tekintették valamiféle magasztos művészi hivatásnak, amelyre büszkének lehet lenni. Az apa, Jack Kelly szemében különösen nem illett bele abba az életbe, amelyet a lányának elképzelt. Ő a teljesítményben hitt, a fegyelemben, a sportban, az üzleti sikerben, abban a fajta eredményességben, amelynek kézzelfogható bizonyítéka van. Egy olimpiai bajnok, sikeres üzletember számára a színház és később Hollywood világa túlságosan bizonytalan, túlságosan könnyelmű lehetett attól az értékrendtől, amelyben ő maga hitt. Grace viszont pontosan oda vágyott. Ez már önmagában sokat elárul róla. Amikor egy gyerek olyan pályát választ, amelyről tudja, hogy a szülei nem helyeslik, a döntés ritkán pusztán szakmai döntés. Gyakran ott szerepel benne a bizonyítás vágya is, az a kimondatlan kérdés: ha ezt is sikerre viszem, akkor végre elismered, hogy jól választottam?
Grace pedig nem egyszerűen sikeres lett. A családja által lenézett pálya olyan magasságokba emelte, amelyet nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni. Alfred Hitchcock múzsájává vált, majd 1955-ben megkapta a legjobb női főszereplő Oscar-díját A vidéki lány című filmért. Ez lehetett volna az a pillanat, amikor egy apa végre azt mondja: tévedtem. Grace azonban nem kapott olyan egyszerű feloldást, amilyet egy hollywoodi történetben várnánk.
A Jack Kellyhez kapcsolódó visszaemlékezések szerint az Oscar sem váltotta ki belőle azt a lelkes apai büszkeséget, amelyre Grace talán egész életében vágyott. Sajnos itt válik igazán fájdalmassá a történet: mert egy gyerek számára nem feltétlenül az számít, hogy hány ember tapsol neki. Sokszor egyetlen személy elismerése fontosabb az egész világénál. Grace mögött ekkor már ott állt Hollywood. De vajon ott állt mögötte az apja is? Talán soha. Néhány évvel később Grace meghozta élete egyik legnagyobb döntését: feleségül ment Rainier monacói herceghez, és felhagyott a filmszínészi pályával. A világ ezt romantikus győzelemként ünnepelte. A lány, akit Hollywood minden férfija és nője ismert, hercegnő lett.
Csakhogy van ebben a történetben egy különös ellentmondás. Grace éppen akkor hagyta abba a színészetet, amikor már bebizonyította, hogy igenis van helye benne. Nem egy sikertelen színésznő fordított hátat Hollywoodnak, hanem egy Oscar-díjas, huszonéves nő, akinek a pályája még bőven folytatódhatott volna. Ezért talán nem is az a legérdekesebb kérdés, hogy szerette-e Rainiert, hanem hogy mit érzett, amikor végleg becsukta maga mögött Hollywood ajtaját. Megkönnyebbülést, biztonságot, szerelmet?
Grace később bevallotta, hogy nem magát a színészet volt terhére. A mesterséget szerette, inkább a filmsztársággal járó nyilvánosság volt számára idegen. Ez nagyon fontos különbség. Így már nem egy olyan nő történetét látjuk, aki végre megszabadult valamitől, amit gyűlölt, hanem egy olyan nőét, aki egy másik életet választott egy olyan pálya helyett, amelyhez valójában volt tehetsége és kötődése. Hogy boldog volt-e és valóban olyan romantikus volt-e minden, mint ahogy szerettük volna hinni? Lehetett boldog akár feleségként, anyaként, hercegnőként, de közben hiányozhatott neki az a Grace Kelly is, aki a kamera előtt állt.
Az ember ugyanis nem mindig csak egyetlen életet gyászol. Néha azt az önmagát gyászolja, aki lehetett volna. Az egész világ azt látta, hogy egy színésznőből hercegnő lett. De mi van, ha belül nem volt ilyen egyszerű? Mi van, ha a történet nem arról szól, hogy egy nő megtalálta a boldogságot a palotában, hanem arról, hogy egy nőnek választania kellett két olyan élet között, amelyek közül az egyikben végre bebizonyíthatta volna, hogy méltó arra az elismerésre, amelyet gyerekként annyira hiányolt? Így már a legnagyobb kérdés nem az, hogy Rainier-vel szerették-e egymást, hanem hogy Grace Kelly végül szerette-e azt az életet, amelyet Grace hercegnőként kapott. Erre nincs biztos válaszunk. Meglehet, hogy még ő maga sem tudott volna valódi választ adni.
