Odett későn ébredt, mint minden nap. Pontosan tudta, hogy nem ér be a bankba, amiből baj lesz. Beteget jelenteni nem akart, mert kis pénzecskéje így sem volt elég semmire. Alig tudott annyit megtakarítani, hogy jó szívvel adjon az anyjának. Ha hónap végén maradt pár pengője, azonnal félretette egy tarka kendőbe, amit a matracának rácsai között őrzött. Érdekes dolog volt, hogy egy titkárnő a bankból nem ott őrizte a megtakarítását, de hát tapasztalt ő már eleget húsz évéhez képest.
Pár évvel ezelőtt apja is felszívódott egyik pillanatról a másikra. Egyik reggel elment dolgozni, aztán soha többé nem látták. Ennek már hét éve. Az utcabeliek azt beszélték, Amerikába ment, hisz mindenki oda vágyott. Még apja barátja, Palotás Józsi, sem tudott róla semmit. Amikor Odett anyja sírva kereste meg, csak hümmögött, szívta büdös szivarját és csóválta a fejét. Odett nem értette, hogy miért nem keresik jobban az apját, hiszen nélküle elvesznek. Ám az anyja rövid időn belül megnyugodott. Igaz, hogy nem volt az a panaszkodós fajta, de akkor is igyekezhetett volna. Gitta néni azonban sejthetett valamit, vagy egyszerűen elfogadta a tényeket. Elment és kész, mondta sokszor. A szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy csak egy lánnyal áldotta meg a sors. Pontosabban hárommal, de a másik kettőt elvitte a spanyolnátha. A legnagyobb túlélte.
Későn tavaszodott 1931-ben. Odett takarékosan gyertyát gyújtott. Anyjának kellett a fény a varráshoz, mert az első emeleti lakás sötét volt, az udvarra nézett. Örökös félhomályban varrta a ruhákat a nagyságos kisasszonyoknak. És az áram nem volt olcsó mulatság. Ezért gyakran az ablak mellé kuporodott és bejövő gyér világosságban próbált meg dolgozni.
Megmosakodott és amilyen gyorsan csak tudott, felkapkodta magára ruháit a kihűlt szobában. Tiszta, kék szeme ragyogott a tükörben. Még egy gyors simítás a hajkefével hullámos barna haján, és már készen is volt. Felkapta ridiküljét, aminek sarka már jócskán megkopott, és szaladt is a másik szobába, hogy egy csókot leheljen anyja arcára
– Jó reggelt anyuka, vigyázzon magára! Jövök, ahogy szoktam! – mondta sietősen, ahogy átölelte anyja törékeny vállát.
– Mindig csak a kapkodás – dohogott az asszony. – Inkább te vigyázz magadra, nehogy elcsapjon egy automobil
– Nem lesz baj, ne aggódjon, csak ne feledje, hogy Váry kisasszony délután jön a ruhákért. Tudja, milyen zsémbes
– Nincs más dolga, mint zsémbelni – jegyezte meg halkan Gitta néni.
Odett beleegyezően bólintott és sietett is kifelé. A Sárkány utcai gangos bérház ugyanolyan büdös volt, mint más napokon. A káposztaszagot nem lehetett elkülöníteni a doh, a vizelet és falakba ívódott szegénység szagától. Ide csak az költözött, akinek végképp nem volt semmije, vagy el akart rejtőzni a külvilág kíváncsi tekintete elől. Odett gyakran fantáziált regényhősökről, akik a házban bújtak meg, mert egy haragos férj, vagy hitelező fenyegette őket revolverrel. Ezt képzelte arról a fiatalemberről is, aki a földszinten a legkisebb, legcsúfabb lakásba költözött pár hete. A többi is ronda volt, de abban a lakásban öngyilkos lett egyszer valaki, ezért mindig baljóslatúnak tűnt. Persze csak annak, aki tudott róla. Az új bérlőt azonban vagy nem érdekelte vagy nem zavarta a dolog.
Odett még egy gyors pillantást vetett a balszerencsés lakás ablakára, és már futott is volna le a lépcsőn, ha nem veszi észre, hogy valaki beszélget a kis lakás legújabb lakójával. Szeme sarkából még annyit észrevett, hogy a két árnyék közül az egyik összeesik, a másik pedig a félig nyitott ajtón kirohanva eltűnik a főbejáraton. Lába megremegett, és mozdulni sem mert, hisz a felhajtott galléros idegen egy pillanatra felnézett az első emeletre, egyenesen rá. Semmit nem tudott kivenni belőle, mert felöltője és kalapja teljes egészében eltakarta. Ahogy a férfi eltűnt, Odett rohanni kezdett le a földszintre. Át az udvaron. A macskakövek hangosan visszhangozták a lépteit. Óvatosan megpöccintette a nyitott ajtót és várt. Az nyikorogva kitárult, és a nyirkos falak szaga megcsapta az orrát. Azonnal meglátta a földön fekvő férfit. Egy kés állt ki a hasából.
– Segítsen! – suttogta.
Odett kis híján felsikoltott.
– Hívok orvost – mondta, de letérdelt a haldokló mellé.
A férfi sápadt volt. A lélek már távozni készült belőle.
– Várjon! – kiáltotta erőn felül. – A padló alatt… A sarokban…Vegye ki, mielőtt visszajönnek.
Odett nem hallotta jól az elhaló hangot.
– Kik jönnek vissza? Nyugodjon meg, kiveszem, de hozok segítséget!
– Ne menjen el! Most…– A mondatot már nem tudta befejezni. A lány a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikoltson. Felugrott és kirohant volna, ha valaki nem áll útjába. A házmester volt az, aki döbbenten nézte a földön fekvő férfit.
– Istenem – mondta ijedten. – Istenem… Mit keres itt a kisasszony, amikor már rég a bankban lenne a helye? – förmedt rá szokatlan durvasággal Odettre. – Takarodjon, de azonnal, majd én hívom az orvost.
Odett felkapta a táskáját, amit akkor tett le a földre, amikor a leszúrt férfi mellé térdelt. Tétován rábámult az öreg, bajuszos férfira, akinek a szeme villámokat szórt.
– Menjen már! Mire vár? Nem kisasszonyoknak való látvány ez!
Kihátrált és már futott is a rozzant bejárati kapu felé. A szíve majd kiugrott a helyéből, és az izgalomtól hányingere lett. Ahogy kiért az utcára, fellélegzett. Soha ilyen közelről nem látta még a halált. Nekidőlt a falnak és még lihegett az idegességtől. Vajon ki lehetett az a férfi, akit kora reggel meggyilkolt a kalapos? Vajon mi lehet a padló alatt, amiért érdemes ölni? Iratok? Pénz? Ékszerek? Este vissza kell lopóznia, és meg kell keresnie. Ezt kérte tőle a haldokló, bár arról sejtelme sem volt, hogy mit kezd majd az ott találtakkal. Hirtelen meglátta a közeledő villamost, és úgy érezte, ha felszáll, megmenekül minden rossztól. Azt azonban nem sejtette, hogy nem is olyan messziről valaki minden lélegzetvételét figyeli. Amikor a lány felugrott a lassan döcögő járműre, az árnyék elővette a noteszét, és beleírt valamit. Elfintorodott, majd zsebre vágta az írószerszámot, és elindult az ellenkező irányba. A csípős tavaszi szél belekapott a kabátjába, amit gyorsan összehúzott magán.
Odett zaklatottan esett be a bankba. Az alagsorban dolgozott, a vezérigazgató titkárnőjének a segítője volt. Nevetségesen alacsony fizetésért kávét főzött, pecsételt, és a postára szaladgált. Ahogy a többi öt lány, akinek nagyjából ugyanez volt a munkája. Mégis szerette, mert a lányok kedvesek voltak, folyton nevettek, és bármennyire rosszul keresett, jól jött neki és anyjának.
Az egyik lánnyal volt csak igazi barátságban, mert őt gyerekkorától ismerte. A szomszéd utcában lakott, így gyakran játszottak együtt a közeli parkban. Emília csúnyán nézett rá, amikor lehuppant a székére.
– Nektek nincs ébresztőórátok? – kérdezte. – Én ajánlottalak be, ha kiderül, hogy folyton elkésel, engem is kirúgnak.
– Ne haragudj, Emikém, nem akartalak bajba keverni. Gyere ide, elmondom, mi történt.
– Most nem érek rá! – mondta a lány. – Majd amikor lesz öt perc szünetem, jó?
– Észrevette valaki, hogy nem vagyok itt?
– Azt hiszem, Kalácsné nem. Csak ő számít. Érdekes módon beteget jelentett, pedig húsz éve itt dolgozik már, és állítólag sosem volt beteg.
Ezen mindketten nevettek.
– Akkor férfi van a dologban – jelentette ki Odett. – Csak az lehet elég nyomós ok ahhoz, hogy Kalácsné ne jöjjön be. Vagy meghalt.
– Odett, legyen már eszed! – tiltakozott Emília. – Kalácsné özvegy már öt éve. Mindenki azt beszéli, hogy a vezérigazgató öccsébe, abba a szélhámos Gézába szerelmes. Nála meg esélye sincs.
– Akkor tuti, hogy meghalt. Vagy elrabolták – mondta elgondolkozva Odett, de hirtelen eszébe jutott, hogy ez a tréfa most egyáltalán nem vicces. Felvillant előtte a meggyilkolt férfi arca, meg a házmesteré, aki elzavarta.
– Azt hiszem, ideje lenne dolgoznunk, mert történjen bármi is, mi biztosan kapunk egy új főnököt, aki talán nála is undokabb lesz.
Erre a két lány szétrebbent és nekiláttak a postázásnak. Ebédidőig szinte fellélegezni sem volt idejük. Szerencsére, mert így Odett nem tudott a reggeli szörnyűségen gondolkodni, és csak egyszer-egyszer villant be neki a kalapos gyilkos alakja. Az is sokára tudatosodott benne, hogy egy gyilkosság szemtanúja volt. És a szemtanúkat nem szokta szeretni senki. Kivéve a nyomozókat.
Az ebéd alatt, amely otthonról hozott kis csomagocskából került elő, végre mindent elmesélt a barátnőjének. Emília pontosan annyira szörnyülködött, ahogy az elvárható volt egy ilyen helyzetben.
– Hogy bírtad ki, hogy nem nézted meg, mi van a padló alatt?
– Már mondtam, időm sem volt rá. Jött a házmester. De ugye nem képzeled, hogy miközben meghal egy férfi a szemem láttára, én majd a szobájában kutakodom?
– Miért ne? – tűnődött a másik. – És ha rengeteg pénzt rejtett el?
– Ha láttad volna azt a szobát, ahol lakott, eszedbe sem jutna ez a kérdés.
– Jó, jó, de az lehetett álcázás is.
– Igaz, de az biztos, hogy ha így is van, a pénz akkor sem az enyém. Ki tudja, tudott-e róla valaki? Ha meg tudott, biztosan rájön, hogy valaki elvitte. Onnan meg már csak egy lépés eljutni hozzám.
A két lány váratlanul elhallgatott. Egyikük sem sejtette, hogy beszélgetésüket kihallgatják. Mégpedig egy személy, aki eddig szinte láthatatlan volt a bank alagsorában…
– Ma este megpróbálok bejutni a lakásba – közölte Odett váratlanul. – Elvégre megbíztak ezzel. Legyen ott bármi is, én teljesítem egy haldokló kívánságát.
– Bátor vagy! – jelentette ki Emília ragyogó arccal. – Mindenesetre légy óvatos, mert ki tudja, nem akarna-e még valaki kutakodni ugyanott.
A hallgatózó árnyék ekkor felállt és csendes léptekkel elsétált. Megtudta, amit akart, ideje volt akcióba lépni.
fotó: Pinterest
